Először gyerek, aztán randi?
Az Ilyen az élet alaptörténetével nem most találkozhatunk először, a babaprojekt viszontagságai Katherine Heigl Felkoppintva című komédiájában is visszaköszönnek. Ugyanaz a színésznő, ugyanaz a történet, mi más következhetne, mint a két film összehasonlítása?
A Grace klinika után Katrine Heigl sorra kapja a főszerepeket a legújabb mozifilmekben, gondoljunk csak a 27 idegen igenre, a Csúf igazságra, vagy a Bérgyilkosékra. Mindegyik jó választás lehet egy csajos este megalapozásához, bár a Bérgyilkosékon az akciódús jelenetek alatt azért a lányok kényszerből moziba elráncigált pasija sem unatkozhat, ahogy az Ilyen az élet és a Felkoppintva is tökéletes lehetőséget biztosít mindkét nemnek a férfi-női ellentéteken alapuló heves vitákhoz. De lássuk, milyen nehézségekkel kell szembenéznie a Grace klinika ex orvosának a két mozifilmben!
A Felkoppintva (2007) c. romantikus vígjáték alaptörténetét már a címből is ki lehet találni: Adott egy ambíciózus tévériporter, Alison, aki előléptetését egy görbe estével ünnepli meg, amikor is összegabalyodik a lány megtestesült ellentétével, egy munkanélküli, ambíció-és felelősségmentes igazi lúzerrel, Bennel (Seth Rogen). Az egyéjszakás kalandot azonban nem csak Ben pucér hátsója teszi felejthetetlenné, hanem egy hányással végződő sztárinterjú során kiderülő tény is, miszerint Alison terhes lett. Az abortusz szóba sem jöhet, így a tűz és víz két főszereplő kénytelen megbékélni egymással, és átvészelni a babaáldást. A vígjátékok „ellentétek vonzzák egymást” alaptörténete a 2010-es moziból, az Ilyen az életből sem hiányozhat, azzal a különbséggel, hogy a gyerek, aki összeköti Holly (Katherine Heigl) és Eric (Josh Duhamel) életét, nem a sajátjuké, viszont a szülők legjobb barátaiként ők kapták azt a kezdetekkor megtisztelőnek nem éppen nevezhető feladatot, hogy apa-anya szerepben tetszelegve magukra vállalják a gyereknevelés felelősségét.
A két történet két igazi könnyed vígjátékhoz méltón nem túl bonyolult, a cselekményt egy kerek mondatban össze lehet foglalni, de az alapsztori egyszerűségéből, és magából a vígjátékból adódóan nem is a történet kiszámíthatatlansága kell, hogy legyen mérvadó az osztályozásnál, sokkal inkább a poénok csattanása, a helyzetkomikumok kihasználása, no meg az sem árt, ha a végkifejlet nem válik magától értetődővé már az első 10 perc után. Egy jó komédiánál a színészek játéka sem utolsó szempont, hogy hitelesen tudják-e hozni a karaktert, elhisszük-e nekik, hogy most birkóznak meg először az olyasfajta nehézségekkel, mint a pelenkacsere vagy a számlák fizetése. Meglepő lehet, de a két filmet összehasonlítva a hitelesség versenyt férfi oldalon nem a szívdöglesztő tinibálvány, Josh Duhamel, hanem az elesett, nem épp nők kedvence típusú Seth Rogen nyerte. Sőt, ugyanazon színésznő ellenére a női oldal hitelességét is a Felkoppintva vitte el, ugyanis a 2007-es filmben valahogy jobban elhiszem Katherine Heigl-nek a becsúszott terhességből adódó ijedtséget és pánikot, talán azért is, mert három éve a sorozatokon megedződött színésznő még kispályás volt mozifilmek terén, és „kezdőké a szerencse” alapon remekelt az első nagyobb sikereket megélő filmjében.
Az előbb gyerek, aztán randizás alaptörténet még nem egyenes út a kasszasikerhez, de ez inkább az Ilyen az élet esetében igaz, ugyanis pár sablonos helyzetkomikumnál - köztük az arcon landoló pelenkatartalommal vagy a füves süti rossz kezekbe kerülésével- többet nem igazán sikerült kihozni az üdítő vígjátéknak ígérkező filmből, és ezen – nagy bánatomra-, még Josh Duhamel görög istent idéző felsőteste és sármja sem segített, bár legalább a huncut mosolya miatt érdemes volt végigülni a majd két órás filmet. Nem úgy a Felkoppintvában, ahol ugyan nem sok adoniszi férfi látványában gyönyörködhettem, de az a két óra úgy elrepült, hogy észre se vettem, ami az Ilyen az életről már csak udvariasságból és Josh Duhamel lényéből adódóan mondható el. Az üdítő két órás kikapcsolódást, és a röhögő görcsöket leginkább a mellékszereplőknek, Ben elmeroggyant, de nagyon szórakoztató lakótársainak és Alison sógorának (Paul Rudd) köszönhetem, emlékezetes pillanat marad Robert de Niro kifigurázása, vagy a filmek szexjeleneteire és a könnyűdrogokra kattant társaság képtelen eszmefuttatásai és nevettető helyzetkomikumai.
A két órás jókedven túl vígjáték létére a Felkoppintva még mást is rejteget a tarsolyában, méghozzá a mögöttes tartalmat, ami a sok értelmetlen, sablonokra építkező vígjátékok után igazi felüdülés volt. A szemfülesebbek észrevehetik a filmben előforduló társadalombírálatokat, a hollywoodi szórakoztatóipar erkölcsnélküli világának bírálatával az élen, ahogy burkoltan fogyásra kötelezik a műsorvezetővé előléptetett Alisont, majd terhessége miatt csak azért nem rúgják ki, mert a közvélemény-kutatások alapján a várandósság épp menőnek számít Amerikában.
Azért meg kell hagyni, vígjátékoknál a társadalomkritika nem éppen megszokott momentum, és az ütős poénokra éhes közönség sem azért fizet be egy komédiára, hogy aztán az élet igazságtalanságain fröcsöghessen, de a média bírálata az eredeti poénokon és csattanókon túl mindenképp figyelemre méltó. Kellemes csalódást jelentettek a jellemábrázolások és a filmnek értelmet és tanulságot biztosító jellemfejlődések is, melynek során az addig könnyelmű, ambíciók nélküli életet feladva Ben és Alison is a felnőtté válás útjára lépnek.
A film Alison nővérének házasságán keresztül más problémákat is érint, mint az öregedéstől vagy a félrelépéstől való félelem, melyek annyira jellemzőek és nyomasztóak lehetnek egy kétgyerekes családanya életében, akit már egy szórakozóhely biztonsági őrei sem engednek be soron kívül a buliba. Mindezen mögöttes tartalmak ellenére a film nem hajlik át egy csöpögős love story sablonba, ezért megkönnyebbülve dőlhetek hátra a székemben, és egyszerre sírva és nevetve élvezhetem a cselekmény végkifejletét, ami ugyan elég hamar kiszámítható, az „ellentétek vonzzák egymást”, és a „szépség és a szörnyeteg” felszíne ellenére mégis élvezhető marad a film.
Összességében ha osztályoznom kéne az előbb gyerek, aztán randi sablonjára épülő két filmet, engem a Felkoppintva jobban meggyőzött, ami a véleményem hosszúságában is meglátszik. Az elsőre hatásvadásznak és sablonosnak tűnő cím és az első benyomások ellenére egy igazán kellemeset csalódtam mind a filmben, mind a főszereplőkben, akik a sorozatszínész, illetve mellékszereplő skatulyájából kitörve a romantikus vígjátékok, akár drámák új reménységei lehetnek.
Az Ilyen az élet mellett pedig csak Josh Duhamel jelensége miatt nem tudok szó nélkül elmenni, az ő észveszejtő sármján kívül azonban nem sok jót lehet kiemelni a filmből, így valószínűleg még az „Amerika ügyeletes szívtiprója” címet kiérdemlő adoniszi színész játéka ellenére sem lesz maradandó alkotás az Ilyen az élet.
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
