Lázálomszerű utazás a drogok világába - 25 éves a Trainspotting
Egyszerre különös hangulatú mozgóképes drogtrip, fullánkos szatíra, ragyogó társadalomrajz és hasfalszaggatóan vicces komédia: az 1996-os Trainspotting immár negyedszázada megkerülhetetlen kultfilm. Eleven karakterei, markáns hangulata és fantasztikus, azóta is úton-útfélen idézett párbeszédei ma is elbűvölik a mozirajongókat.
Mozgóképes drogtrip
Hihetetlen, milyen gyorsan repül az idő: 25 esztendős lett Danny Boyle 1996-os kultuszfilmje, a Trainspotting. Nem mintha rosszul öregedett volna, épp ellenkezőleg: bizton állítható, hogy azon kilencvenes évekbeli mozgóképek egyike, melyek még mindig elevenen élnek a publikum emlékezetében. A skót Mark Renton (Ewan McGregor) és csellengő, a többségi társadalomból durván kilógó, a kábítószer örvén egy alternatív univerzumba alámerülő cimborái egyszerre csalnak mosolyt az arcra és könnyeket a szembe. Lazaságuk, a maga bizarr-beteg módján szerethető humoruk, na meg sziporkázó szövegeik okán olyan kultusz varázslódott köréjük huszonöt esztendővel ezelőtt, mely még ma is töretlennek mondható. Pedig az ekkor még a szamárlétra fokait taposó - és épp e munkájával hírnevet szerzett - Danny Boyle tényleg a társadalom peremén vegetáló, lecsúszott, mentálisan billenékeny figurákat mutat, drogfilmje azonban nem akar szociográfiai mélységeket érinteni. "Csupán" szórakoztat - azt viszont bámulatosan teszi, nagyszerű zenékkel, invenciózus képi világgal és - a téma súlyossága ellenére - néhol igazi feel-good hangulattal. És ki az, aki ne tudna idézni legalább pár sort a Trainspottingból? A "Válaszd az életet!" monológtól az "Oscar-díj nem más, mint szimpátiaszavazás"-eszmefuttatásig számos olyan gondolatot, epés vagy épp frappáns megjegyzést tudnánk citálni a filmből, mely ékesen bizonyítja, hogy Boyle kultuszműve kiállta az idő próbáját.