Lifestyle

Suhajda Szilárd: Mindig benne van a pakliban, hogy tragédia történhet - Interjú

Tanárból lett hivatásos hegymászó, ma pedig már férj és édesapa. Már hét éve vág neki a világ legmagasabb csúcsainak és úgy tűnik, a fanatizmusa örökre szól. Társával, Klein Dáviddal most újabb nagy expedícióra készülnek és bár a felkészülés javában tart, az edzések között adott interjút a Femcafe.hu-nak.

Hét év a hegyekben

Suhajda Szilárd az alföldön, Békéscsabán nevelkedett, mégis olyan magasságokba jutott el, mint kevesen. Eredetileg angol tanárként végzett, de a tantermi korlátokat néhány év után a határtalan hegyvidékekre cserélte és belevágott az expedíciós hegymászásba. A váltás nem volt egyszerű, de a környezete elfogadta, hogy a csúcsok iránti szenvedélyét semmi sem képes csillapítani - még egy életveszélyes lavinabaleset sem tántorította el a hegymászástól. 2019-ben a Föld második legmagasabb csúcsára, a K2-re készül mászótársával, Klein Dáviddal, akivel a tervek szerint június 8-án kezdenék meg expedíciójukat, ismét oxigénpalack nélkül. Most férjként és apaként fog nekivágni az embert próbáló feladatnak, de azt mondja, ez még inkább erőt ad neki, hogy kitartson és célba juthasson.

A neved szinte összeforrt Klein Dávidéval, a párosotok évről évre elképesztő magasságokba jut el. Hogyan kezdődött a közös történetetek?

2013-ban kezdtünk el együtt mászni, azóta már több nagyobb expedíción is voltunk, de alpesi és tátrai projektekben is együtt indultunk el. Megszilárdult a mászótársi kapcsolatunk, nemcsak kötélpartnerek vagyunk, hanem barátok is. Ez nagyon fontos a hegymászásban. Hasonló lelkülettel és megközelítéssel gondolunk a mászásra. Olyan etikettet képviselünk a hegymászással kapcsolatban, ami nagyon egybevág, ami megkönnyíti az együttműködésünket.

Nagyon érezhető közöttetek az összhang, pedig nem gyerekkorotokban ismerkedtetek meg, hanem hat évvel ezelőtt. Arra tippelek, hogy a legnagyobb közös kiindulópont, hogy mindketten természetjáró családból származtok.

Abszolút, ez így igaz. Sokan meglepődnek, hogy egy békéscsabai származású ember, hogyan kerül a világ legmagasabb hegyeire, de az igazság az, hogy az alap a természet szeretete. Gyerekkoromban a Körösök vidéke jelentette a vadregényt számomra, a nagymamám kertjében diófára másztam, diákként pedig vándortáborokba jártam rendszeresen. A túrázást és a hegyi sportokat hamar megszerettem, bejártam a hazai középhegységeket. Már húsz éve, hogy az életem legfontosabb része a mászósport lett. 2012-ben volt az első komolyabb, pakisztáni expedícióm, előtte pedig az Alpokban másztam sokat. Mindig a fokozatosságra törekedtem. Először hazai teljesítménytúrákon vettem részt, utána jöttek a Kárpátok nyári és téli túrái, ezután jöttek az alpesi 4 ezer méteres csúcsok, majd a még magasabb hegyek. Szerintem hiba, ha valaki átugorja a lépcsőfokokat, ebben a sportban a fokozatosság különösen kifizetődő.

Az élettörténetedben is fellelhető ez a fajta fokozatosság. Tanári diplomád van, tanítottál és osztályfőnök is voltál, mellette pedig óriási hobbid volt a hegymászás. Nagy döntés lehetett, amikor feladtad a hivatásodat, hogy beindítsd a profi hegymászó karriered.

Nagyon szerettem tanítani, de amikor eldöntöttem, hogy szeretnék expedíciózni és elkezdtem kalkulálgatni, rájöttem, hogy a kettő nem fog menni együtt. Az iskolában angolt tanítottam, a testvérem Angliában él, így kézenfekvőnek tűnt, hogy kiköltözzek és munkát vállaljak, hogy összegyűjthessem a pénzt, amivel belevághatok a dologba. A kollégáim az iskolában nem értették, hogyan vagyok arra képes, hogy feladok egy ilyen állást. Az igazgató úr is marasztalt, hogy ebbe már bele lehet házasodni, itt maradhatok az idők végezetéig, de nem tudtak befolyásolni. Az angol kollégákkal ugyanezen a körön mentünk végig, nekik is furcsa volt, hogy otthagyom a biztos megélhetésemet, hogy elmenjek a világ végére hegyet mászni. Úgy érzem, jó döntést hoztam.

Belecsöppentél egy új világba. Hogyan tudtad felmérni, hogy mire lesz szükséged egy nagyobb expedíció során?

A bizonytalanság miatt kicsit olyan vadnyugati volt a helyzet. Nem tudtam, mire számíthatok pontosan. Gyűjtöttem az információkat a felszerelésigényt illetően és felvettem a kapcsolatot pakisztáni ügynökségekkel, akik pedig a tervezésben segítettek. A fizikai és lelki állapotom csúcsra jártásáért is mindent megtettem. A nagyöregek tanácsai is rendkívül hasznosak és Dávidtól is rengeteget tanultam az elmúlt években. Korábbi hegymászó tapasztalataim és ezek alapján tudtam felkészülni elsősorban. Azt nyilván nem sejthettem, hogy kint mi fog történni, hogyan reagál a szervezetem a nagy magasságra. Nem írtam meg a végrendeletem, de elég komoly számvetést tartottam magammal az életemet illetően. Tudvalévő, hogy a hegyen bármi megtörténhet, de senki nem meghalni megy oda. Egy önvizsgálat mindig szükséges egy ilyen nagyobb expedíció előtt és után is.

Mik voltak az első benyomásaid, amikor megérkeztél az első komolyabb mászásod helyszínére?

Egy ilyen expedíció általában két hónapot vesz igénybe. Egy egész más kultúrában találja magát az ember. Előtte nem voltam még Ázsiában, így találkoztam a miénktől teljesen eltértő kultúrával, vallással, emberekkel és ízekkel. Fantasztikus emberi élményekkel gazdagodtam. Kicsit olyan ez, mint egy zarándokút. Egyrészt térben nagyon messze utazunk, távol a mi hétköznapi világunktól, másrészt pedig kicsit időben is eltávolodunk a saját időszámításunktól, mert nagyon egyszerűen élnek az emberek és az értékrendet általában a család és az istenszeretet határozza meg. Egészen tavalyig azt kérdezgették tőlem a helyiek, hogyan lehet az, hogy nincs több feleségem és gyerekeim. A mostani úton már én is elbüszkélkedhetek, mert már van egy feleségem és tavaly született meg a kisfiam, Soma. Nagyon más a két világ, amiből jövök és ahová érkezem, de én ezt nagyon élvezem. Körülbelül két hét alatt jutottam el az alaptáborig, buszon zötyökölődtem két napig, engedélyeket intéztem, hogy járatlan utakon áthaladhassak. Az utolsó falutól, Askole-tól - ami a civilizáció utolsó bástyáját jelenti - még egy hetet kellett gyalogolni az alaptáborig, utána értünk el a hegy lábához. Ezután kezdődött maga a hegymászás. Ami számomra nagyon nagy szenzáció volt, hogy az európai méretek után elképesztő volt szembesülni a K2-vel. Amiről szemre azt gondolnánk, hogy eljutunk oda két óra alatt, az valójában akár két nap is lehet. Először nem is fogja fel a szemünk, amit látunk. Más méretek és távolságok vannak. Aki szereti a hegyeket, igazi csodavilágban találja magát. Olyan ez, mint egy űrutazás... Egész biztos, hogy átformál egy ilyen expedíció kívül és belül is, teljesen más látásmódja lesz az embernek, és a nagy terhelés, illetve a környezeti hatások miatt akár 15 kilót is veszíthet a súlyából. Az ember itt leveti az álarcát, mindenki tíz körömmel kapaszkodik az életbe. Az önmegismerésnek is egy jó útja, mindenki fél vagy éppen örül, nem lehet megjátszani magadat.

Ti párosban másztok, de mennyire tekinthető közösségi sportnak a hegymászás?

Ebben az évben június 8-án, mikor kezdetét veszi a Magyar K2 Expedíció 2019 kettesben fogunk mászni Klein Dáviddal, de biztosan sok más hegymászó keresztezi az utunkat a csúcsig. A világ minden részéről érkeznek a többiek, akikkel fontos, hogy együtt tudjunk működni az útvonal kiépítésében vagy az esetlegesen fellépő akadályok elhárításában. Hatalmas útvonalról van szó, így javarészt a társaságot egymás jelenléte jelenti majd. Ilyen hatalmas, a civilizációtól elzárt helyen mégis azt érezheti az ember, hogy egyedül van, mint a kisujja, hiába van egy karnyújtásnyira tőle a társa. Egy idő után a fizikai terhelés és az oxigénhiány miatt érezheted úgy, hogy el vagy veszve és egyedül vagy. Az alaptábor szintjén még jó a helyzet, ott még feleannyi az oxigén, mint itthon, sokan vannak, előfordul, hogy átmegyünk más sátrakba szomszédolni, beszélgetünk és tapasztalatokat cserélünk. Bár meglehetősen puritán körülmények jellemzik az alaptábort, mégis ez jelenti a luxust, hiszen étkezősátorban ehetünk asztal és szék mellett, tudunk mosakodni és kényelmesebben aludni. 8000 méter felett azonban már csak harmadannyi oxigén van, így ott nem is esik jól kifejezetten beszélgetni sem. Minden nagyon lelassul, nehezebb erőt kifejteni és csak tőszavakban kommunikálunk. A légkör oxigénmennyisége egyébként ugyanannyi, de a légnyomásváltozás miatt egy lélegzetvétellel kevesebb oxigén jut a tüdőnkbe, ez okozza azt, hogy nem tudunk olyan hatékonyan működni, mint alapesetben. A feladatokra kell koncentrálni, a hó és jégolvasztás például kulcsfontosságú. Mivel abban az állapotban minden sokkal lassabb és nehezebb, nagy meló, hogy legyen egy vagy két liter tea vizünk vagy levesünk. Az egyik nap én olvasztok, a másik nap Dávid. Nagyon egyszerű dolgokat csinálunk, de mégis iszonyú időigényes és megerőltető. Minél magasabban vagyunk, annál csendesebbé válik a sátor és a külvilág is - hacsak nincs hóvihar, az elég hangos tud lenni.

Ha már egy női magazintól kerestünk meg, jöjjön egy tipikus kérdés a hegymászásra hangolva: mi van a hegymászó táskájában?

Kezdem azzal, ami nincs: oxigénpalack, mivel nekünk az a filozófiánk, hogy tiszta eszközökkel, a hegyet maximálisan tiszteletben tartva mászunk. Csupán vendégek vagyunk odafent. Nem az a lényeg, hogy bármi áron jussunk fel a csúcsra, hanem az, hogy azt a saját erőnkre és tudásunkra támaszkodva érjük el. Nincsenek magashegyi teherhordóink, mindent magunk viszünk fel. Az alaptáborban van konyhasátor, étkező, mindenkinek van saját hálósátra, lehet zuhanyozni és wc-t használni. Ez a gleccsert fedő morénatakarón egy nagy kőhalom közepén, találomra van kijelölve. Fenn a hegyen pedig van egy magaslati tábor, ahova felviszünk sátrat, derékaljat, matracot, gázfőzőt és élelmet, aztán szépen ledepózzuk. Annyi felszerelést viszünk magunkkal, amennyit kell. Ha egy új magasságot elérünk, akkor sokszor fáj a fejünk, émelygünk, fáradtak és étvágytalanok vagyunk. Ezek a magaslati tünetek, amik idővel csökkennek. Visszamegyünk, ott alszunk és másnap visszatérünk. Ezért ilyen hosszú egy expedíció, mert folyamatosan ingázunk az alaptábor és az egyre magasabban létesített aprócska táboraink között. Minél magasabbra megyünk, annál lehetetlenebbé válik, hogy kipihenjük magunkat, alvás közben is úgy ver a szívünk, mintha éppen maratont futnánk. Emiatt fogyunk olyan sokat, mert leépül a szervezet. A legszükségesebb cuccokat visszük csak fel. Sokan azt gondolják, hogy 20-30 kilókkal mászunk, de igyekszünk 10 kiló körül maximalizálni a csomagot, mert rengeteg erőt elvon a cipekedés.

Hogyan történik pontosan a felkészülésetek? Mit kell tennetek annak érdekében, hogy fizikailag és mentálisan is megfelelő állapotban legyetek a hegyen?

Valójában miután hazatérünk egy expedícióról, már készülünk is a következőre. Már volt három edzőtáborunk a következő csúcsra, a Mátraházai Edzőtáborban. Ez egy mindennapos munkát jelent. Az, hogy fizikailag felkészüljünk, az a minimum és nagyon fontos, de az is igaz, amit szoktak mondani, hogy minden fejben dől el, így szellemileg és lelkileg is tréningezni kell önmagunkat. Az alkalmazkodás, akklimatizálódás azonban egy nagyon egyéni dolog. Vannak olyanok, akiknek könnyebben és olyanok is, akiknek nehézebben megy. Dáviddal szerencsések vagyunk, mi az előbbi táborhoz tartozunk, de vannak olyanok, akiknek már 3000 méteren is hányingerük van. Egészen biztos, hogy más a viszonyunk van a hideggel, mint egy átlag embernek. Nem fogok pánikrohamot kapni éjszaka, ha arra kelek, hogy az oxigénhiány miatt nem kapok elég levegőt, mert tudom azt, hogy fel kell ülnöm, mélyeket kell lélegeznem és elmúlik az a rossz érzés. Eleve úgy indulunk neki, hogy tudjuk, lesznek álmatlan éjszakáink. Nagyon fontos, hogy ez a képességed legyen meg. Láttam már meglett, erős férfiakat, akiket megtört az, hogy nem tudtak alkalmazkodni a hegyhez. Mindig tovább kell lépni és egyre többet és többet kell akarni.

Sosem félsz?

Azt gondolom, azok az emberek, akik hazavárnak, sokkal jobban aggódnak, mint én. A családom már beletörődött ebbe, de a nagymamám még az utolsó pillanatban, a reptéri becsekkoláskor is mindig odasúgja, hogy nem muszáj ám elmennem, ha meggondoltam magam, nyugodtan maradjak. Ez teljesen rendben van és meg is értem. Az emberek nem feltétlenül értik meg, hogy miért lesz valakiből hegymászó, de nekem az is elég, ha elfogadják. Van két műholdas készülékünk- egy telefon és egy modem -, amivel kapcsolatban tudunk maradni a külvilággal. Egy harmadik kütyün pedig ha megnyomok egy bizonyos gombot, akkor elküldi a családnak a koordinátáimat és bár nem tudják, milyen állapotban vagyok éppen, de ez egy jelzés, hogy életben vagyok. Ha segítségre van szükségünk, akkor is ezen keresztül tudunk üzenni. Mindig benne van a pakliban, hogy tragédia történhet, de szerencsére eddig megúsztuk komolyabb sérülés nélkül. Az ijesztő az egészben, hogy nagy magasságban nincs lehetőség a mentésre. Magunkra és a társunkra számíthatunk, vagy ha szerencsénk van, akkor a sporttársainkra, bár ha a saját lábunkon nem tudunk lejönni, akkor minél magasabban vagyunk, annál kevesebb az esély a túlélésre. Egy 8000 méteres expedíción csak a bajtársak tudnak segíteni egymáson, már amennyiben ennek van realitása - a Gasherbrum I-en például 18 ember 20 óra alatt mentett le egy eszméletlen mászót, pedig csak hatezer méterről kellett levinni! Elképesztően heroikus cselekedet, ha valaki részt vesz egy ilyen akcióban, de a mentés a legtöbb esetben lehetetlen, az pedig csak rosszabb, ha mások is veszélybe kerülnek egyetlen bajbajutott miatt. A feleségemmel is a hegymászás hozott össze, így számára sem volt kérdés, hogy lesznek olyan időszakok, amikor nem leszek mellette. A kisfiunk születésekor sem gondolkoztam el, hogy abbahagyom, már alig várom, hogy együtt másszon az egész család. Bízom benne, hogy nálunk olyannyira természeteses lesz a túrázás és a sziklamászás, mint más családoknál mondjuk a biciklizés!

Volt valaha olyan veszélyes helyzet, ami próbára tette a hegymászás iránti szenvedélyed?

Maradandó sérülésem nem volt, de például egy komolyabb ételmérgezés vagy gyomorbaj tönkretehet egy egész expedíciót. Nagyon nehezen regenerálódik a szervezet a hegyen, ha elvágjuk az ujjunkat, akár egy hónapig is úgy marad a seb. A legnagyobb feladat, hogy megőrizzük az egészségünket. Egyszer volt egy nagyon intim élményem, amikor elvitt minket egy lavina az osztrák Alpokban. Nem tudom, lenne-e még egyszer olyan szerencsénk, hogy túléljünk egy ilyen találkozást. Ez nem rettentett el a hegymászástól, inkább még jobban fanatizált. Ez nemcsak egy sport, hanem egy életstílus is, már nem tudnám elképzelni az életemet nélküle.

Mi a helyzet az utánpótlással?

Sokat járunk különböző iskolákba előadóként, nagy érdeklődés mutatkozik a hegymászás iránt. Szerencsére sokan választják ezt a sportot, egyre többen vannak a hölgyek is, néhány kamaszlány olyan ügyesen és vakmerően mászik, amire a férfiak többsége sosem lenne képes. A személyes oldalát tekintve a kérdésnek, ha évek múlva a kisfiam is elkötelezi magát a hegymászás mellett, nagyon boldog leszek, de erőltetni biztosan nem fogom. Egy hegy megmászása iránti vágy csakis saját álmokból és akaratból, önálló döntésből születhet.

Klein Dávid és Suhajda Szilárd expedíciójának összefoglaló filmjét, a Spíler1 csatornáján láthatják majd a nézők.

A rekorder hegymászó elárulta, hogyan küzdött meg nőként az elemekkel, miközben megmászta a világ legmagasabb hegycsúcsait.

Leadfotó: Femcafe.hu / M. Nyilas Linda, Suhajda Szilárd

Oldalak

Lifestyle
Lifestyle
Ha ezt az akadályt is sikerrel veszed, jogosan lehetsz majd büszke magadra!
Egészség
Több komoly betegség kialakulásához is vezethet a használt sütőolaj újrafelhasználása, legalábbis ez derült ki egy friss tanulmányból.
Sztárok
Február elején derült ki, hogy rákkal kezelik a 75 éves brit uralkodót. Egyes bennfentes szerint Károly király betegsége sokkal súlyosabb, mint azt a közvélemény eddig gondolta.