Péterfy-Novák Éva: Hetente egy nő hal meg itthon családon belüli erőszak miatt - Interjú
Péterfy-Novák Éva és férje, Péterfy Gergely decemberben tették át ideiglenesen székhelyüket a napfényes Itáliába. Jelenleg egy Todi nevű városban élnek, és mindketten regényt írnak - a költözésről, koronavírusról, a családon belül erőszak hazai helyzetéről és a felszabadult alkotás öröméről mesélt exkluzív interjúban nekünk az írónő.
Péterfyék és az olasz meló
Ötven éven át egy betűt sem írt le, de 2013-ban első írása, az Egyasszony című blog - majd könyve - hangos sikert aratott. Péterfy-Novák Éva már elsőként is mélyre ment: bántalmazó kapcsolatának és a szülés során sérült, hétéves korában meghalt kislánya, Zsuzsi megrázó történetét írta le, amelyben bár rendkívüli erőről és lélekjelenlétről tesz tanúbizonyságot - pont a sokszor kemény, tényszerű soroktól lesz a könyv szívbemarkolóan tragikus. A szerző a sikerek után bepótolta az elmúlt, írás nélkül töltött éveket, sorban két másik könyvet is írt, a A rózsaszín ruha (2017) és az Apád előtt ne vetkőzz (2019) címmel. Most is épp egy új regényen dolgozik, mesebeli környezetben, Olaszországban.
Férjével, a József Attila-díjas író és egyetemi oktatóval, Péterfy Gergellyel tavaly év végén döntöttek úgy, hogy egy kreatív, felszabadító új környezetben folytatják a munkát, erre a célra pedig a festői szépségű Itáliát választották. Todi városába egyből beleszerettek: olajligetekkel, napraforgótáblákkal és szőlőültetvényekkel tűzdelt táj, ameddig csak a szem ellát, rengeteg ókori rom és meredek utcácskák. Az író házaspár egy romantikus kis lakást bérelt ki a település belvárosában, ahol a hét első felében mindketten online kurzusokat tartanak és saját regényükön dolgoznak, az idejük többi részét pedig a helyi kultúra és természeti kincsek felfedezésével - na, meg némi gasztronómiai kalandozással - töltik.
Az új életükről, globális és egyéni kihívásokról, valamint a magyar és az olasz nők helyzetéről beszélgettünk az írónővel, aki Umbria ékkövében található dolgozószobájából adott a Femcafe.hu-nak exkluzív interjút.
Mindenkit meglepett, mikor bejelentettétek, hogy ideiglenesen Olaszországba költöztök, mert környezetváltozásra van szükségetek. Már négy hónapja éltek Todiban, de folyamatosan bejelentkeztek a közösségi médián keresztül. Boldognak tűntök.
Nem csak tűnünk, azok is vagyunk. Elképesztően jól érezzük itt magunkat. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt otthonosan fogom érezni magam egy új helyen. Tudod, én egy kicsit beszűkült, patriótatípus vagyok, aki nagyon nehezen mozdul. Fájó volt elhagyni a szülővárosomat, Diósgyőrt, majd Miskolcot. Mikor már Budapesten is sokat dolgoztam, belekerültem egy kétlaki állapotba, ezzel pedig tágultak a határaim. Évek teltek el, mire ugyanazt éreztem hazafelé tartva a jelenlegi bázisunkra, Kisorosziba - mint amikor Miskolcra mentem haza. Emlékszem, mindig mekkorát dobbant a szívem, amikor megláttam az avas-déli lakótelepet, de mára ugyanígy lelkesedem, mikor a Szentendrei-szigeten, a bekötő úton tartok az otthonunkig. Érdekes, de most itt, Todiban, ugyanezt érzem. Szerelmesen rajongok minden egyes épületért, a legutolsó fáért és született diósgyőriként picit meg is vagyok sértődve, hogy itt minden hegyoldalban díszeleg egy gyönyörű vár vagy kastély... - nevet.
Hogyan telnek a napjaitok? Reggel írás, utána főzés, majd nyakatokba veszitek a várost?
Az a rendszerünk, hogy hétfőtől szerdáig dolgozunk, órákat, kurzusokat tartunk és a többi napon már szabadabban osztjuk be az időnket. A legtöbbször gyalog járunk mindenhova, hatalmasakat sétálunk, látnivaló van bőven, ember már kevesebb. Ha nem lenne Covid, biztosan sok turista hemzsegne itt, mert gyönyörű a város, de most csendes, érintetlen szépségében élvezhetjük. A turizmus és a vendéglátás itt is haldoklik, minden második üzlethelyiség kiadó.
Meddig terveztek maradni?
Ezt még nem tudjuk. Egyelőre nagyon jól érezzük magunkat és hamarosan átköltözünk egy másik bérleménybe, mert az kedvezőbb lesz számunkra. Gyönyörű fekvése van és legalább annyira beleszerettem, mint abba az ingatlanba, amiben most élünk. Ha majd onnan eljövünk, bizonytalan, merre visz tovább az utunk. Most még van pár évünk, erőnk és motivációnk arra, hogy utazzunk, ezért elképzelhető, hogy folytatjuk tovább Európában, egy másik ország, másik városában. A szüleink jól vannak, nincsenek még unokáink, szabadok lehetünk, ezért kell kiélveznünk ezt a pár évet. Egyelőre semmit nem szándékozunk felszámolni, hazajárunk és az otthonunk sem áll üresen, ott vannak a gyerekeink. Ők már felnőttek, önállóak, de mindig beszélünk velük, mert akkor vagyunk nyugodtak, ha tudunk egymásról.
A sokakban munkálkodó, szentimentális elvágyódás érzésén kívül, miért hagytátok el Magyarországot?
Egyfelől úgy éreztük, hogy környezetváltozásra van szükségünk, mert olyan a közhangulat, ami miatt szorongunk. Másfelől Gergőnek mindig is volt egyfajta vágya arra, hogy rövidebb vagy hosszabb ideig külföldön éljen és egy született vonzódása Olaszországhoz. A nagyapja is imádott itt lenni, és mindig nagyon szomorú volt, amikor vissza kellett térnie Magyarországra. Mi először Dél-Olaszországba, Toszkánába, Szicíliába készültünk, de végül beleszerettünk egy Todiban lévő ingatlanba. Elbújtunk egy kicsit ebben a pici városban. Stresszementes környezetben sokkal könnyebb kikapcsolódni és alkotni, mint egy nyüzsgő nagyvárosban. Ez most egy nagyon jó lehetőség nekünk, hiszen digitálisan tudunk mindketten dolgozni.
A helykötődésedről szóltál már, de mi a helyzet az emberi kapcsolatokkal? Hogyan viseled, hogy távol vagy a családodtól, szeretteidtől?
Nagyon hiányoznak, de egy pandémia közepén amúgy sem voltunk egymás nyakán. A neten keresztül tartjuk folyamatosan a kapcsolatot, vannak csajos napok, amikor a lányommal és az édesanyámmal beszélgetünk... Nem maradunk ki egymás életéből. A gyerekeim felnőttek már, megvan a saját életük, de tavasszal a lányom születésnapjára hazautazom majd. Mivel munkát végzünk, kicsit szabadabban utazunk az otthon és itthon között, természetesen a jogszabályokat szigorúan betartva.
Most az alkotó munka áll életed középpontjában. 50 éves korod után kezdtél el írni, és bár a közönség és a szakma is elismeri írásaidat, te sokszor számolsz be arról, hogy bizonytalan vagy. Ez alkati dolog nálad vagy azért alakult így, mert a szokásosnál későbbi életszakaszodban kezdtél el írni?
Bizonytalan vagyok abban, hogy ez alkati dolog lenne. Azt hiszem, az alkotó emberben ez benne van, legyen az zenész, képzőművész vagy író. Mindenki el tud bizonytalanodni, hogy jó-e, amit csinál. A lényeg, hogy helyrerázza az ember az elakadásait. Szerintem ez egy egészséges dolog.
Mi jellemző akkor rád, amikor dolgozol? Jön egyfajta flow-élmény és azonnal papírra veteted és úgy hagyod, vagy sokszor átírod, tépelődsz a végleges szövegen?
Ha van a fejemben valami, akkor azt leírom, újra átolvasom és hozzáírok. Nem jellemző rám, hogy kihúzok szöveget. Talán egy hasonlattal tudnám a legjobban szemlélteni: először csinálok egy vázat, ha úgy tetszik, pálcikaembert, akit lépésről lépésre felöltöztetek. Nagyon nehezen írok időre, ha azt mondják, hogy fél órám van arra, hogy megírjak valamit, akkor arra általában nemet mondok.
Arra emlékszel, hogy az első írásodat kinek mutattad meg?
Persze, Gergő volt az. Beengedtem a dolgozószobába, amikor azt éreztem, hogy elkészültem az első olyan írásommal, amit megmutatnék másnak. Beült a számítógép elé, elkezdte olvasni, közben én fel-alá járkáltam, rágtam a körmömet és izgultam. Azt vettem észre, hogy egy pontnál könnyes lett a szeme. Akkor azt éreztem, hogy sikerült átadnom azt a szavak szintjén, amit akartam. Ő azért egy nagyon kemény csávó, nem egyszerű nála ezt elérni...
Egy ilyen reakció adhat némi önbizalmat.
Nem önbizalomnak mondanám, hanem inkább bizonyosságnak. A kettő között van különbség. Ha manapság írok egy szöveget, bizonyos tudok lenni róla, hogy az jó vagy rossz, de ennek nincs köze az önbizalmamhoz. Nincs bajom az önbizalom szóval, csak valahogy nem ismerős, közben lehet, hogy ugyanarról beszélünk...
Talán arról lehet szó, hogy az élet különböző területein más szinten éljük meg a magabiztosságot, így az írásban is. Te akkor tűnsz nekem a legmagabiztosabbnak, amikor közügyekről véleményt formálsz.
Akkor az is vagyok, mert abban nem ismerek tréfát. Nem hiszek abban, hogy a mellébeszélés és a finomkodás az bárkinek is használt valaha. Nem bírom az álszentséget és a sumákolást, dühít, amikor szépen becsomagoljuk valamibe a véleményünket, ahelyett, hogy odamondanánk, csak azért, mert úgy illik. Azt pedig végképp utálom, ha nekem azért kell megreguláznom a beszédemet, véleményemet, mert nő vagyok. Miért kellene lenyelnem azokat a szavakat, amik tódulnak bennem? Nem akarok másoknak megfelelni és nem kötelező engem olvasni, ha ez bánt valakit.
A nők helyzetével kapcsolatban különösen érzékeny vagy. Most, hogy belekóstoltál a valódi Itáliába, hogyan látod, van különbség az olasz és magyar nők társadalmi helyzete között?
A nők elnyomása globális jelenség, de azt gondolom, hogy mi ezt nem fogjuk hagyni. Magyarország egy külön téma, mert sokan sportot csinálnak abból, hogy megalázzák a nőket. Viccet, gúnyt űzni bántalmazott nőkből, szerintem morális mélypont. Haragszom azokra a nőkre, akik ezzel összekacsintanak, ahelyett, hogy az asztalra csapnának. Ugyanakkor némi örömre ad okot, hogy vannak szakmai egyeztetések, meghallgatják a civileket és a segítő szervezetek tesszük a dolgukat, ami nagyon nagy szó.
A szakma azért van, hogy kiszűrje azokat, akik vissza akarnak élni ezzel. A folyamatos ellenkampánnyal azt érik el, hogy több ezer nő nem mer majd segítséget kérni és esetleg belehal ebbe. Olaszországban laknak 60 millióan, évente 150 nő hal bele családon belül erőszakba, Magyaországon vagyunk 10 millióan és meghal 55-60 nő évente. Kell tovább magyaráznom?
Nem, azt hiszem ebből a két adatból, mindenki számára világos, mekkora a baj. Fontos, hogy beszélünk erről, de zárjuk vidámabb témával. Most egy nagyon kreatív alkotói közegben vagy. Min dolgozol?
Jelenleg egy fiktív regényen dolgozom, ami szintén nem vidám - egy súlyos családon belüli erőszak történik benne, ami halállal végződik. Bár azt mondom fiktív, nem a képzeletem szülte teljesen ezt a sztorit, millió ilyen van, az én környezetemben is történt hasonló. Jelenleg kutatok, a 70-es, 80-as évek vonatkozó adataiból dolgozom, így össze tudom hasonlítani, mi a különbség vagy éppen a hasonlóság az akkori és a mai rendőrségi- vagy a gyámügyi eljárások között. Az elmúlt másfél évben történt, halállal végződő családon belüli erőszakkal kapcsolatos ügyek miatt szerenécsre kaptak új eszközöket a hatóságok, hogy hatékonyabban léphessenek fel, de még így is elképesztően nehéz a megoldás. Ugyanakkor, ahogy olvasom a korabeli kutatásokat, jegyzőkönyveket, félelmetesen hasonló mondatokat találok. Már tudom, hogy fogom feldolgozni a témát, de egyelőre kezdetleges fázisban vagyok.
A hazai modellszakma egyik legnagyobb alakja a 2020-as évét összegezte nekünk, de kitért arra is, mit gondol a világjárvány nyomán kialakult válsághelyzetről.
Leadfotó és fotók: Peleskey Bence
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
