Ne rántsd ki a gyerek kezéből azt, amit nem akar visszaadni!

Mondok jobbat! Megtörtént eset, hogy az egyik szülő nem értett szót a 1,5 éves gyerekkel, amin felhúzta magát, és leteremtette a gyereket. A másik szülő rászólt, hogy ne kiabáljon már, amiből konfliktus lett. Kétféleképpen folytatódhat a történet: egyikük a másikukat okolja, hogy elkényeztette ezt a gyereket! Vagy egyszerűen visszavonul, mert kudarcot vallott. De úgy is folytatódhat, hogy megoldást keresnek ezekre a helyzetre, ha idegörlően sokszor ismétlődött már meg. Elmesélem, ami Nekünk bevált.

FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról

Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.

A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.

Hogyan?

Amelyik szülő több időt tölt a gyerekkel, az látja összefüggésében a napokat, a kicsi fejlődését, hangulatát. Ha együtt akarjuk nevelni a gyereket, akkor informálnom kell az apját, hogy mik „az egyezményes jelek”, amin kommunikálunk szerelmünk egyre öntudatosabb gyümölcsével. Ezzel sok vitát és félreértést tudtunk elkerülni. Meg azt is, hogy egyre kevésbé érezze magát kompetensnek, és végül csak néha tűnjön fel a színen a szigorú apa szerepében.

Érezhető volt, hogy ha pár napig kevesebb időt töltöttek együtt ebben a dinamikusan változó időszakában, akkor könnyen elbeszéltek egymás mellett. Kicsifiú ment, magyarázott, mutogatta, mondogatta, hogy mit akar – és nagyon akart –, apukája meg próbálta „dekódolni”. Viszont háttérinfó nélkül többnyire csak azt látta, hogy az alig egy méternyi gyermeke egyre jobban nyávogott, és kamusírásba kezdett. A pizsama még nem volt rajta, a pulóver viszont még igen, gyakorlatilag semmit sem csinált meg, amire kérte.

Nem tiltásra van szükség, hanem tapasztalatra

Jonatán elkezdte kihúzogatni az USB-kábeleket az apja laptopjából. Tudta, hogy nem szabad, de már elfáradt, a szokásos vacsora előtti, kritikus fél órát töltöttük. Megfogtam a kezét, mert süketséget színlelt. Elmondtam neki újra, komoly hangon, hogy ezt most engedd el. Aztán vártam. A kezem az övén volt, ami meg a kábelen. Ezen a ponton jöttem rá, hogy csak ennyi a különbség aközött, ahogy az apja csinálja, és ahogyan én.

Hagyni kell neki egy kis időt, hogy áthatoljon az üzenet a dacfalon. Az arcán látni, ha sikerült, de még nem bírja elengedni. Hát lágyítok a hangomon, és kibővítem a mondandómat azzal, hogy tudod, ez apa laptopja, és nem szabad vele játszani, nehogy tönkremenjen, gyere, keressünk valami mást! Ezzel meghagytam a helyes döntés lehetőségét, amiért dicséret jár. Nem fejtettem le a kis ujjait a zsinórról, elszalasztva az alkalmat a gyakorlásra, ami mindkettőnknek fontos.

Gondoljunk bele, később még kevesebb időnk arra, hogy közelharcot vívjunk az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben. Ha megtanítom rá most, hogy ezt nem szabad, egyúttal arra is tanítom, hogy mennyi mást igen. Így nem lesz túlon túl sok a nem és a tiltás, amik mentén borzasztó nehéz gyereket nevelni!

– A vészhelyzet persze más, vagy ha sokáig nem mozdul, de még akkor is ott van a figyelmeztetés, mielőtt cselekszel: „Ezt most el fogom venni tőled erővel, mert nem adtad oda, amikor kértem. Biztos nem adod oda?” – lelkesen megosztottam az apjával, amire nem sokkal előtte jöttem rá magam is. Ő is próbálkozott hasonló helyzetekben, játékosan, határozottan, de mivel nem tapasztalta meg elégszer, hogy érdemes kivárni, amíg a kicsi önszántából lép, addig nem is bízott benne, hogy ez bekövetkezik. Ez a kettőjük bizalomjátékának a része. És a mi felnőttségünk próbája, hogy mennyire tudunk szülőként is jó párossá érni.

Fotó, leadfotó: 123rf

Oldalak

Szólj hozzá Te is!