Kire ütött ez a gyerek?
„Amíg kicsi voltam és okos és szép, mindig tudták, hogy kire hasonlítok? Amióta nagy vagyok, és ütődött és nyegle és idétlen, csak ülnek és sóhajtoznak, hogy kire ütött ez a gyerek.” – Janikovszky Éva mosolyfakasztó sorai, amin mi is rajtakapjuk magunkat időnként. Pedig még nem is annyira idétlen a kilencévesünk, csak egy kicsit nyegle.
Pontosan emlékszem arra a fantáziára, ami közelebb hozta hozzám a gyermekvállalás gondolatát akkor, amikor még féltettem a kapcsolatunkat egy közénk érkező harmadiktól. A gyerektársaság önmagában nem motivált, de az a gondolat, hogy egyszer majd a kettőnk vonásait fürkésszük a babánkon, kedvesebbé tette ezt a gondolatot. Ahogy egyre jobban szerettem azt, ami kettőnk között van, úgy azt is mind tisztábban éreztem, hogy ennek kiteljesedése a közös gyermekünk lesz. Így született meg a férjem klónja.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.
A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
„Tiszta apja ez a gyerek!”
Már a várandósságom alatt áthatott az evolúció csodája, ahogy a testem jobban tudta nálam, hogy hogyan kell életet fakasztani, táplálni hónapról hónapra. Tetőzött az élmény a születésben, és hogy a kis utód, az állatvilág kölykeihez hasonlatosan, szakasztott úgy nézett ki, mint az apja, hogy az biztosan a magáénak tudja.
Cukiságok, amik elkísérnek
Fokozzuk a cukiságot! Megérkeztek az új, Cutie Reveal Barbie babák egész alakos, pihe-puha plüss jelmezben, stílusos kiegészítőkkel és kiskedvenccel. Sok ponton hajlíthatók, hogy bármilyen testtartásba beállíthasd őket. A plüss menő!
Ugyan később születtek eltérő kutatási eredmények, amik nem támasztják alá ezt az összefüggést, mégse kopott ki a köztudatból, hiszen szeretünk hasonlítani és hasonlítgatni. Ha azt mondom, hogy „szeretünk”, nem is járunk messze az igazságtól, ugyanis pont arra világított rá egy másik kutatás, hogy az apa felfogása arról, hogy a gyermeke hasonlít-e rá, változhat attól függően, hogy mennyi örömteli időt tölt a csecsemőjével. A baba arca nem változott az eltelt időben, tehát valóban abban történt változás, ahogy az apa agya érzékelte a csecsemőt.1 Itt látok kidomborodni a szülő-gyerek kapcsolatban, a külső jegyek hasonlóságnál egy sokkal jelentékenyebb tényezőt, a szívbéli gondoskodást, amiről az örökbefogadó szülők még többet tudnának mesélni.
„Biztos a postás az apja!”
Mindenhol akad egy kakukktojás, akin jól elviccelődik a család. Bele sem gondolunk, hogy sosem pozitívumként hivatkozunk rá, pedig lehetne a család különlegessége, de inkább különcnek mondjuk, kincs helyett, inkább kakukktojásnak. Úgy fest, hogy a magunkhoz hasonlatosat preferáljuk, és az eltérőt minimum érzékeljük, de sok esetben poénba burkolva verbalizáljuk, terhelt helyzetben pedig a kiközösítés is megtörténhet még családon belül is. Még tudattalanul is, amikor „fedősztorik” árnyékba húzódik az elutasítás, generációkon át szántó sebek húzva maga mögött.
Friss szemmel
A környezetünk észleléséhez hozzátartozik, hogy a beérkező információkat a már meglévők alapján értékeljük. Egy személynek főleg azokat a jegyeit észleljük, melyekkel beleillik a kis skatulyánkba, a többi „kilógótól” gyakran eltekintünk, ami tovább árnyalhatná az adott személyiséget. Ez a hosszútávú kapcsolatok „betegsége” is. Hajlamosak vagyunk elkönyvelni, hogy „már mindent tudunk egymásról” (ami x év után inkább úgy hangzik, hogy ismerlek, mint a rossz pénzt). Miközben a közös élet szólhatna arról is, hogy sok idő után is érdemesnek találunk elindulunk a felfedezetlen személyiségjegyek – így érzések, gondolatok, vágyak – mentén, vagy éppenséggel segítjük a párunkat annak kibontakoztatásában.
A kicsi lelkekre, megszületett, cseperedő gyerekeinkre visszatérve pedig adódik a kérdés mindez alapján, hogy tudjuk-e őket látni és kísérni, vagy csupán a saját elképzeléseink, vágyaink, fantáziáink alkotta jelmezbe igyekszünk belenevelgetni? Bátorság kell ahhoz, hogy a gyerekünk „nem kívánatos” jegyeiben és viselkedésében is magunkra ismerjük. Hogy apa bátran el tudja fogadni a fia érzékenységét, amit neki rejtegetnie kellett ennyi idősen, „mert a fiúk nem sírnak”. Anya bátran elfogadja a kislánya szabadságát, amiben gyerekként őt korlátozták, „mert egy kislánynak nem illik”.
Mindez hogyan segít konflitkushelyzetben?
Visszatérő kérdés, hogy mit csináljon a szülő az agresszív, verekedős, nemet mondós gyerekével? Ha csak egy dolgot emelhetnék ki, ami mentén jó úton indulhatna el a szülő, az az volna, hogy lássa meg benne önmagát! Az odacsapásban a saját lendítését múlt hétről, amikor lesodort mindent az asztalról a kétéves. Az üvöltésben a saját hangját délelőttről, amiért nem hallgattak el a gyerekek az autóban. A tiltakozás módjában (!) a saját ellenállását, ahogyan a gyerekek előtt feszültek egymásnak a szülők. Sorolhatnék még helyzeteket, feloldatlan belső feszültségeket, amiért nem kell senki felett pálcát törni!
„Szülőként nagyon nehéz megélni, hogy nem bízhatok a gyerekemben. Nem tudom, hogy mikor lép oda a másikat bántani, folyton a sarkában kell lennem. Vagy, ha elengedem, akkor meg a többi szülő néz ránk csúnyán, ha történik valami, amit teljesen megértek. De ez annyira fárasztó!” – és akkor most képzeljük el, hogy ennek fonákját éli a gyerek. Valahol, valamikor megszakadt a bizalom. Megjelenhet a gyerekben a saját visszautasításunk, amikor olyan helyzetbe kerültünk, hogy elutasítottuk, akár csak gondolatban. Talán pont azért, amit művelt, és ami elviselhetetlenül szembesített a pillanatnyi tehetetlenségünkkel.
Ha már rengeteg félrekezelt balhén vagyunk túl, valószínű, hogy a gyerek sem bízik bennünk, ezért nem fogja elfogadni a tanításunkat. Ilyenkor már nem az az lényeg, hogy elszúrtuk-e, rossz példát mutattunk-e, még ha úgy is volt. Hanem az, hogy a saját esendőségünket viszontlátva a gyerekben, feléledjen bennünk a mélyen szunnyadó együttérzés iránta, mint egy pihe-puha takaró, amivel megkínálhatjuk a csapzott kis lelket. Amíg nem találtuk meg magunkban ezt az érzést, csak a düh cikázik belül, ne is mondjunk semmit! Hasztalan, hiszen minden másból fakadó mondatunk védekezésre fogja késztetni, és aki védekezik, az nem figyel és nem fejlődik, csak egy rossz mintát ismétel. Valójában az újabb konfliktus felfed egy lehetőséget, amikor élesben építhetünk vissza egy-egy darabot a bizalom hálóján ahelyett, hogy tovább rombolnánk.
1 https://journals.sagepub.com/doi/full/10.1177/147470491000800316
Lead fotó, fotók: Pexels /Elina Fairytale, Vlada Karpovich/
Oldalak
Hirdetés
