Ezt olvasd el, ha téged is megőrjít, amikor ledobálja a babád az ételt
Tízhónapos koruk körül találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy a gyermek rájön: amit meg lehet fogni, azt el is lehet hajítani. Egymás után sokszor, mert anya visszadja. Hiszen azzal próbál etetni. Vagy éppen azt próbálja megetetni. Vida Ági babapszichológus könnyedén úgy fogalmaz: „Nem lehet leszoktatni róla, pár hét, és magától felhagy vele.” Későn olvastam.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.
A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
Felelevenedtek az emlékeim, ahogy a minap a legfiatalabb unokahúgomat etetgettem. Megérkezett az a tipikus mozdulat, ahogy a két kicsi marok a magasba lendül és bumm! Repül a főtt krumpli a padlóra. Annak rendje és módja szerint. Nővéremmel emlegettük, hogy az első gyerek még mennyire felbosszantott, amikor dobálni kezdte az ennivalót. A második lányánál már a feledés homályába veszett, ha volt is ilyen időszak – nyilván volt, csak nem kerekített nagy feneket neki. A kicsinél meg szinte megörültünk, hogy lám, már ő is ebben a fejlődési szakaszban tart! Emlékszem, hogy eleinte én is hagytam a fiamat kézzel enni, tapasztalni, öntögetni. De amikor másfél éves korában már láthatóan nem a gravitációnak szólt a röptetés, hanem nekem – „Nekeeeem!” sikoltott fel bennem az önérzet –, és rettentően kiakadtam. Utólag látom, hogy azért húzódhatott el nálunk ez az időszak, mert megbízhatóan hoztam „az önmagából kikelt anya” látványát.
Semmi se vált be, amíg…
Próbálkozásaim ugyan voltak arra, hogy nyugodt maradjak, de csak időlegesen. Például amikor odakészítettem neki egy kistálat, hogy abba dobálgassa, amit a földre szeretett volna. Áttörő sikert neszeltem! – három napig. Vagy amikor elhatároztam, hogy azért se húzom fel magam, történjék bármi is, szó nélkül föl fogom szedni – két hétig. Mindez persze egy nyaraláson tetőzött. Be kell vallanom, én nem ismertem magamra. Már előre tartottam minden étkezéstől, hogy mit fog ledobálni, mit gondol majd anyósom, meg a pincér és a vendégek?! Miközben én azt gondoltam, hogy „Ez nem ciki! Nem kell magunkra venni, hanem nyugodtan elkérni tőle az ételt, és csak darabonként adagolni” – ha mást láttam volna ebben a helyzetben. De mivel én voltam benne a kellős közepében, az orrom hegyéig sem láttam a feldúltságtól.
![baba, gyerek, etetés, őrjítő, nekünk bevált, femanyu, fekete imola](/sites/default/files/images2021/baba_etetes_sir_123rf.webp ""...az orrom hegyéig sem láttam a feldúltságtól."")
A viselkedés és ami mögötte van
Ha egy picit mélyebbre megyek ebbe az érzésbe, ott lehetett mögötte az a gondolat, hogy vendéglátós családban felnőve mi mindig tudtuk, hogyan kell viselkedni egy étteremben! – Mégha nem is tudhatom, valójában én hogyan viselkedtem ebben a korban, de ez az elvárás annyira keményen tartotta magát bennem, hogy mumussá lett. Vagyis a tehetetlenség szégyenérzettel párosulva szorongássá duzzadt. Onnantól kezdve pedig túlreagáltam a helyzetet.
Ez történik akkor, amikor a félelem mozgat belülről. Egyszerűen leszűkül a látóterünk, és már csak a problémát látjuk. Sürget az érzés, hogy valamit azonnal tennünk kell, hogy ezt megszüntessük. És aki sürgetve, ezáltal fenyegetve érzi magát, az ösztönösen támad. Például odacsap az asztalra, kikapja a kanalat a gyerek kezéből vagy a gyereket az etetőszékből. Nem ilyenkor szoktunk előrukkolni a hathatós megoldásokkal, az biztos. Engem olyan mélyen érintett ez a „kihágás” – lényegében annak éltem meg –, hogy csak az utolsó napok egyikén jutott eszembe, hogy végül is átmehetnék vele a gyerekrészlegre, merthogy olyan is volt. Ott aztán nem kellett azon aggódnom, hogy mit csinál. Nos, leginkább csak evett.
Egy csapásra megoldódott a helyzet?
A helyzet nem oldódott meg másnapra, csak én lettem oldottabb, aminek következményeként a gyereket sem izgattam fel annyira, hogy tiltakozásba torkolljon az étkezés. A színtérváltással ismét szembesültem azzal, hogy pusztán elvekkel nem lehet gyereket nevelni. Mert minden gyerek más, ahogy szülőként én sem vagyok ugyanolyan, mint a felmenőim voltak vagy éppen egy barátnőm velem egy időben. Az elveink fontosak az útmutatásban, hogy lássunk valamiféle kijelölt utat magunk előtt, amerre tartani szeretnénk – például együtt vacsorázni a családdal –, de rugalmasság szükséges ahhoz, hogy bevegyük a kanyarokat.
![baba, gyerek, etetés, őrjítő, nekünk bevált, femanyu, fekete imola](/sites/default/files/images2021/baba_etetes_szek_123rf.webp ""...rugalmasság szükséges ahhoz, hogy bevegyük a kanyarokat."")
Kiköszörülni a csorbát
Azzal, hogy helyet változtattam, a szemszögem is megváltozott. Kiviláglott a kontraszt aközött, ahogy a felnőttek körében érintett ez a kajaledobálás és, ahogy fél válról vettem a gyerekrészlegen. Korábban hülyeségnek tartottam, hogy minek kialakítani egy ilyet az éttermen belül, de abban a helyzetben hálás voltam érte. Mert ott senki sem nézett, más gyerek is hadonászott, sőt, úgy tűnt, hogy más anyuka nagyobb gondokkal küzd, mint amivel én keresztre feszítettem magam. Szóval ez (is) a megfelelésről szólt?! – szembesültem vele. A felismerés nyomán kifogyott mögüle a hév. Ezért érdemes mindig megkeresni a viselkedésünk érzelmi gyökerét.
Amikor később eszébe jutott leejteni valamit az asztalnál, egyszerűen megkértem, hogy segítsen felszedni evés után. Volt, hogy percekig álltam egy ledobott szalvéta mellett, de már nem voltam mérges, csak eltökélt. Olyannyira, hogy „képessé váltam” játékra invitálni, hogy megtanulja a leckét: kapott egy kis vödröt külön erre a célra, amit eleinte vidáman lóbálva vitt ki a konyhába, míg „egy szép napon” nem volt több direkt lehajított darab.
Amikor a barátnőm huszonévesen ránézett az újszülöttre, csak annyit kérdezett, hogy „Jó, de mit tud még?” Hamar felmérte a helyzetet, hogy egy újszülött csupán az 1.0-ás verzió: eszik, alszik, kakil sír. Aztán feltölt néhány appot, és a féléveseink már forgolódnak, tapicskolnak, tágra nyílt szemmel habzsolják a környezetüket – szó szerint. A szülők is 2.0-ra kapcsolnak, egyre gyorsabban futtatják már az etetéseket és a pelenkacsere már apánál sem csupán bug.¹ Az anyák meg... Anya meg olyan, mint a legtutibb okostelefon: mindenre képes, tovább bővíthető a tudása, testreszabható, de internetkapcsolat nélkül meg van lőve.
Fotók: 123rf.com
Oldalak
Hirdetés
