A kis Lajos herceg kiverte a biztosítékot azzal, amit az ünnepségen művelt

Ki szavazna meg egy pofont ezért? Azt gondolhatnánk, hogy az erre a kérdésre adott válaszok nyíltan elválnak a különböző erkölcsi világnézetek mentén, de – kapaszkodj meg – a gyermekek viselkedésének kordában tartása talán az egyetlen olyan téma, ahol száz évvel ezelőtti nézeteken osztozik liberális és konzervatív egyaránt. Ha téged már a kérdésfeltevés is zavar, jó helyen jársz.

FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról

Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.

A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.

Nem tudunk olyan területet mondani, ahol ne történtek volna előrelépések, reformok ez idő alatt – mégha nem is tartjuk mindenütt elégségesnek, aláírom. A mi generációnk azért tud egyáltalán gyermeknevelési elvekről lamentálni (és komoly erőfeszítések árán a sajátján dolgozni), mert a felmenőinkkel szemben számunkra már nem általános az, hogy a család megélhetéséhez a gyerekeink munkaerejére kell támaszkodnunk, ahogy a higiéniai körülményeink sem veszélyeztetik az újszülötteink életben maradási esélyeit – csak hogy két sarkalatos példát hozzak. Viszont a gyerekekkel szembeni erőszakos fellépés kívánalma töretlenül tartja magát, eldobható pelenka, autós gyermekfodrászat ide vagy oda. Annak ellenére van így, hogy a Gyermekvédelmi törvény 2005-ös módosítása egyértelműen fogalmaz arról, hogy „a gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak”. Mégis hányszor bánunk, vagy „csak” beszélünk úgy a gyerekeinkkel, ahogy eszünkbe nem jutna felnőtt ismerőseinkkel még akkor sem, ha éppen nem alkalmazkodnak hozzánk?!

anyuka gyerek lány veszekedés vita család

Mi hozhatna változást?

Olvastam egy érdekes tanulmányt, amelyben a szerző végigveszi a különböző országok gyermekvédelmi jogalkotását és intézkedéseit. Lényeges pontként rajzolódott ki „a bántalmazó viselkedésmódok iránti szociális attitűdök változása, és hogy a szülők megtanulják ezek negatív hatásait” (Katonáné, 157.) Vagyis, hogy a társadalom sűrű szemöldöke ne az „atyai pofont” kérje számon a fiatal szülőkön, amikor rendetlenkedik a gyerek, hanem a józan ész nyugalmát és az esendőbb iránti szeretetet. E kettő biztonságos keretet adhatna a felnőtt számára ahhoz, hogy teljesíteni tudja – rábízott, vágyott, vállalt, kapott – feladatát még egy kiborult gyermek felett állva is. Kiváltképp, ha saját minta hiányában ennek mikéntjében is támogatást kapna.

Nem elég csak megalkotni a törvényt. A szülők edukálására irányult több országos kampány is, amit Katonáné Pehr Erika említ, amelyek eredményeként, az adott országokban jelentősen csökkent a gyermekek testi bántalmazásának társadalmi elfogadottsága és nőtt a családokat támogató intézkedések száma. Vagyis ezen túlmutatóan nem lehet az előző generációk nyakába varrni azt, ha mi nem feccölünk elég energiát az alternatív gyermeknevelési eszközök elsajátításába. Így kerülhetne átfedésbe az egyéni érdek és kötelezettség a társadalmi felelősséggel és szabályozással.

„Nem ő a főnök!”

Ezt a felháborodott hozzászólást is több helyen olvastam, és mindig ugyanaz jutott eszembe: ha ő lenne a főnök, akkor már kisétált volna. De nem tette, hiszen nem ő a főnök, de ami ennél ésszerűbb magyarázat egy gyerek esetében, hogy kötődik a családjához. Esze ágában sincs elhagyni a környéküket, viszont szemmel láthatóan növekvő kihívást jelent neki kontrollálni a feszültségét, ami teljesen természetes az ő korában. Vajon mitől lehet olyan kényes vagy kellemetlen, akár zavaró, felháborító, tűrhetetlen, amit látunk ezeken a képsorokon? Felteszem, zsigeri szinten hat ránk még mindig annak látványa, hogy nincs teljes kontrollunk a kistestű népség felett. Pedig jó volna elfogadni, és ennek tudatában alakítani a velük való kapcsolatunkat, ami az egyetlen valós nevelési eszközünk.

anya gyerek fiú család nevetés

Kapcsolódj, mielőtt korrigálnál!

Érdemes elsajátítani szülőként ezt a szabályt: teremtsünk kapcsolatot a gyerekkel, mielőtt korrigálnánk a viselkedését. A gyermek nem főnökséget akar magának, hanem biztonságot. A korrigálásnak pedig meg kell ágyazni, ha nem akarjuk, hogy falra hányt borsóként peregjen le. Először segítsünk neki abban, hogy megszabaduljon a feszültségétől, ami nélkül valószínűleg úgy viselkedne, ahogyan elvárható lenne tőle. A legrövidebb útja ennek a nevetés, amit könnyű elérni a kicsiknél. Butus kis hülyeségeken is akkorát kacagnak, hogy öröm nézni! Amint sikerült megnevettetnünk, simulékonyabbá válik. Kimondatlanul megjelenik köztünk a hála érzése azért, hogy nem hagytuk magára a nehéz perceiben, nem mondtunk le róla akkor sem, amikor nem tudott jól viselkedni, csak „önazonosan”. A kapcsolódás érzése egyben növeli a szülő biztonságérzetét is. Máris nem erőtlen, hogy erőszakossághoz folyamodjon. Talán ekkora már hagyja a gyerek, hogy magunkhoz húzzuk, hogy megérintsük, elringassuk, vagy éppen egy erős ölelést akar. Számítsunk rá, hogy ha még sose vezényeltünk le ekkora együttérzéssel és tudatossággal egy feszült helyzetet, akkor nem fog egyből a karjainkba omlani a gyerek. Ez egy bizalomjáték, amit alkalomról alkalomra építgetünk. Ha a körülmények nem változnak, akkor hamarosan újra felüti fejét a feszültség, azaz ismét gondoskodnunk kell arról, hogy kapcsolódjunk a gyerekkel.

Bátorság és bizalom

Mindehhez persze bátorság kell és bizalom, amit csak a gyakorlat hoz meg. Az, amikor ott állunk a necces helyzetekben, és eszünkbe jut másként látni, másként reagálni. Jusson eszünkbe csak fele annak, amit leírtam, máris előbbre tartunk! Én így jártam legutóbb. Messze a kamerák kereszttüzétől. Pedig csak egy nagymama fejcsóválását kellett zsebre tennem. A fiunk egy kétórás ünnepi istentiszteletet követő fotózkodás után már nem bírt normálisan állni, hogy felköszöntsük a keresztlányunkat. Fogta magát, a felnőttek és idősebb unokatestvérei gyűrűjében, és leült a fűbe a kutyával labdázni. Tudtam, hogy már elfáradt, unja magát, de kétségeket keltett bennem, hogy nem nevelési hiányosságunk eredménye, hogy ezt simán megteszi? Ahol viszont kétségek vannak, ott félelem húzódik, aminek hatására egészen hülyén lehet viselkedni. Ahogy nem hatotta meg a szépen kérésem, fogösszeszorítós „hasbeszéléssel” próbáltam tudtára adni, hogy kilenc évesen ezt még ki kell bírnia. Egy percig villámokat szórt a szemem, amit könnyedén hárított azzal, hogy nem vette fel a szemkontaktust.

gyerek fiú anya szülő mosoly virág

A dilemmám fokozódott

Ezt most akarattal teszi vagy tényleg ennyire szétesett? – merült föl bennem a kérdés, ami egy jogos felvetést dobott: a szándékosságot büntetném és csak a kiszolgáltatottságában segíteném? De hát mi lehet a szándékosság mögött?! A kapcsolódás hiánya! Olyankor van az, hogy egyáltalán nem tud felülemelkedni a saját kis valóságán, nincs szabad vegyértéke az együttműködéshez. Ennek tudatában máris puhábban nyúltam érte, hogy kelljen fel, dőljön nekem, ha akar és figyelje a nagypapa köszöntőjét. Itt állítottam föl az empatikus határt. Ugyan nyeglén dülöngélt előttem, ami zavart, de rendszerint a kényelmetlen helyzetek adnak lehetőséget a frankó önvizsgálatra.

Önismereti turbó

Ekkor tudatosult bennem, hogy lenyomtam a feszült anya repertoárját. Hogy elfelejtettem játékosan kapcsolódni a fiamhoz, de segített, hogy megjelent bennem az együttérzés irányába, ami kioltotta a feszengésem. Éreztem, ahogy pár perc leforgása alatt leszaladt rólam a védekezés azért, hogy nem úgy viselkedik a gyerekem, ahogyan szeretném. Nem egy rossz gyerek, hogy így viselkedik most, ahogy mi sem vagyunk alkalmatlan szülők azért, mert még van mit csiszolnunk az etiketten. Legközelebb előre elmondjuk neki, hogy ilyenkor mit miért csinálunk, kezébe nyomok egy pohár vizet, gondoskodom arról, hogy köztünk álljon az apjával. Lecsillapodtam, kitisztult a kép, így előkerült a jó kérdés is: hogyan segíthetném őt abban, hogy meg tudjon felelni az elvárásaimnak? Mert a család elvárását jogosnak és teljesíthetőnek találom, sőt mi több, értékesnek, hogy belenőjön az emelkedett családi pillanatainkba is épp úgy, ahogy az estébe nyúló Kanaszta-partikba a nagyszülőkkel.

Piszok nehéz megélni szülőként, hogy mindent megteszünk a gyerekért, mégsem elég. Odafigyelünk rájuk, szeretjük őket, nem nélkülöznek, mégis nyígnak és akaratosak. Többféleképpen reagál erre a szülőtársadalom. Lássunk most egy olyan verziót, ami az összes többinél hatékonyabban szolgálja a javunkat!

Leadfotó: Getty Images / Max Mumby/Indigo, Fotók: 123rf.com

Oldalak