Lifestyle

„Elkezdődött az iskola és én máris visszaváltottam ideganyába.”

A nyarat azzal az elhatározással indítottam, hogy van két és fél hónapunk, hogy megerősítsük a digitális oktatás sújtotta szülő-gyerek kapcsolatunkat. Mert bármilyen furcsán hangzik is, egyre több jele van annak, hogy a köztünk lévő kapcsolat az egyetlen valós nevelési eszközünk. Hogy mit is jelent ez és mit rontottam el már az első héten, arról írok most nektek.

FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról

Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.

A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.

Először Dr. Laura Markhamtól hallottam igazolást nyerni azt a mezei édesanyaként tett megfigyelésemet, hogy a gyerekkel kialakított kapcsolatunk minőségén áll vagy bukik, hogy mennyire tudunk rá hatással lenni, vagy pereg le róla az akaratunk. Ennek jelentős része pedig a kommunikáción múlik. Úgy láttam lelki szemeim előtt, mint egy telefonbeszélgetést: ha jó a vétel, akkor akadálytalan a kommunikáció, de térerőhiány esetén csak hálózunk egymásnak, csúszik a hang, nem értjük a másikat, mi sem őt, mígnem egyikünk felmérgesedve lecsapja a telefont. Itt éreztem én némi párhuzamot édes gyermekemmel való kommunikációs kihagyások során. Azóta ezzel a példával szemléltetem a hozzám forduló szülőknek is „a kapcsolaterő” fontosságát.

Mit jelent ez?

Például azt, hogy időt szentelünk a gyerekünkkel való kommunikáció építésére, javítására is. Ha nagyon elharapódzott volna a stílusunk, akkor kijelöljük a határokat újra, ahelyett, hogy kutyafuttában ugyanúgy visszakiabálnánk. Ha már megtörtént, akkor pedig nem hagyjuk (mérsékeltebb) szó nélkül. Fontosnak tartom ebben is a fairplay-t, vagyis a „nem beszélhetsz így a szüleiddel” helyett azt, hogy „mi így nem beszélünk egymással”.

Javítja „a vételt” az is, ha meghallgatjuk a gyereket ahelyett, hogy mi adnánk a szájába a megoldást, vagy megdorgálnánk, ha egyértelműen a helytelen viselkedése miatt keveredett bajba, minősítenénk a történetét, felülírnánk az érzéseit, vagy akár teljes jószándékkal, de elmesélnénk, hogy „Én a helyedben...”.

FemAnyu Fekete Imola portré

Mire jó ez?

Nehéz megállni, de tényleg nincs több dolgunk, mint teret adni a megéléseinek. Aztán pedig gyakorolni, hogy hogyan tudjuk kifejezni az együttérzésünket, támogatásunkat ahhoz, hogy ő maga jusson megoldásra. Minden egyes önerőből kimunkált kis megoldása közelebb viszi ahhoz, hogy majd jó döntéseket hozzon akkor is, amikor nem vagyunk vele, például iskolaidőben. Nem kell megmondjuk a tutit, mert úgyis a saját tapasztalatából tanul a legtöbbet. Abban viszont ne mulasszuk el támogatni őt, hogy otthon kipakolhasson.

Ezek az idők akár percekben mérhetőek. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Persze vannak nyitottabb gyerekek és zárkózottabbak, de figyeljük meg, hogy a közlékenységből még nem feltétlen következik az érzések, dilemmák megfogalmazásának könnyedsége, ahogy a csendesebb gyerek is megnyílhat egy elfogadó közegben.

Utóbbit tapasztaltam a fiamon a nyár folyamán. Sokat nőtt, érett és egyre többször adott hangot a nehéz érzéseinket is ahelyett, hogy esetenként durcásan elvonult volna. És ha egy érzés kint van, akkor azzal már lehet kezdeni valamit, hogy rövid időn belül továbblendüljünk. Tényleg úgy éreztem, hogy szeretet lengte át az utolsó nyári napjainkat.

És akkor elkezdődött az iskola...

Az első három napban csodálkoztam, hogy magától ébred, nem kell noszogatni, vidám és tempós a reggeli sétánk, jókedvű a délutáni találkozás is. Mintha mostanra ért volna meg ez a gyerek az iskolára! – gondoltam. Csakhogy elég volt egy mozgalmas hétvége, kései lefekvések, befejezetlen házi feladat ahhoz, hogy – az egyéb dolgok miatt sem felhőtlen – hangulatomat visszatolja a pesszimista zónába, ahol az előző tanévet zártam. Oda, ahol észrevétlenül a félelmek irányítják a figyelmemet arra, hogy mi nem jó, mi nem megy, mit nem tud, mit nem tudok és még mi van hátra, de azt meg mikor?

Mindez feltódulva a cselekvés szintjére úgy fest, hogy puffogok, huzogatom a szemöldökömet, forgatom a szemem, csóválom a fejem. Vagyis bevetem a teljes non-verbális arzenált a méltatlankodásba, kicikizek két megértő mondat között, rárivallok egy légyszi’ után. Zavarba ejtő felidéznem, de fontos, mert változtatásért kiált.

anyuka fogja kisfiú kezét séta iskola első nap

Vissza az alapokhoz!

Ezzel a felismeréssel ültem az iskola hetedik délutánján, és én olyan szomorú lettem. Hogy fogom így támogatni ezt a gyereket a tanév során? Kétségtelen, hogy nekem az iskolarendszer „a triggerpontom”, ami még sok fejlődési lehetőséget vet elém.

Még nem látom tisztán a visszautat az első napok ritmusához. Amikor beérni tűnt a nyárnak, meg talán azoknak a reggeleknek a gyümölcse, amiket nem dirigálással vezényeltem le az elmúlt években. Valahol ott kell keresgélnem a jó időbeosztás, előrelátás, a motiváció meg a csapatmunka, elfogadás, bátorítás, szeretés környékén. Valahol ott az alapoknál, ahol semminek nincs nagyobb tétje az egymásba vetett bizalomnál.

Indulni kellene már, de ő még játszik, századjára szóltál, de nem jön. Mit csinálsz olyankor? Volt, hogy én ledobtam a földre a hátizsákom, rávágtam az asztalra a lakáskulcsot, áttrappoltam a szobán, emelt hangon magyaráztam és egy feszes mozdulattal felkaptam a gyereket...

Leadfotó: 123rf.com, Fotó: 123rf.com, Fekete Janó

Oldalak

Lifestyle
Sztárok
A TV2-nál már volt példa arra, hogy valamelyik műsorhoz egy hatalmas nevet tudtak leszerződtetni. Ilyen volt ugye Gabriela Spanic is.
Sztárok
Bobbi a legendás énekesnőhöz kísértetiesen hasonló módon vesztette életét, mindössze 22 esztendősen, amikor még előtte állt az élet...
Lifestyle
Pillanatokon belül kiderül, hogy tényleg átlagon felüli-e az intelligenciád!