Ez a horror kultusz lett
Minden nemzetnek megvan a maga korszakalkotó filmje, ami megjelenésekor bombasiker volt, de megbotránkozást váltott ki, esetleg be is tiltották. Mindezek alapján Amerika egyik meghatározó kultuszfilmje egyértelműen a Rocky Horror Picture Show volt.
A történelem folyamán mindig voltak és lesznek olyan művészek, akik megérezték a változás szelét, és a reformok szükségességének gondolatát alkotásukon keresztül ültették el a nyilvánosság fejében. Ez lehet egy dal, egy együttes vagy egy film, ha az üzenet eljutott, eljuthatott a közönséghez, a többség imádta, a maradiak és a kormány pedig vehemensen támadta. Mai szemmel nézve olyan filmeket tiltottak be, és bélyegezték meg istenkáromlás vádjával, amiket ma nyugodt szívvel bemutatnánk gyermekeinknek is, hiszen sokszor csak olyan hangulatot, szabadságvágyat akart közvetíteni, ami az aktuális politikai-társadalmi helyzetben veszélyesnek tűnt.
Ezek mind mind elmondhatóak az 1974-es Rocky Horror Picture Showról (rövidítése: RHPS) is, kivéve, hogy a Barbie-n és Disney-n cseperedő gyerekeknek is levetítenénk. Magyarországon nem csak betiltották volna, talán még szexuális forradalmat is elindított volna, de azért a szabadlelkületűbb Amerikában is megtette a hatását: Tömegével moziba járó fiatalok, sikítozó, néhol megvadult közönség, botrány. A RHPS azonban nem csak a forradalom romboló, zűrzavart keltő hatását hozta magával: A mozikban a jelmezekbe bújt lelkes közönség utánozta a színészeket, játsztotta a jeleneteket, és énekelte a dalokat. Hogyan férnek össze a fülbemászó dallamok a horrorral és az egyszerre édes és fanyar humorral? Hát Rocky Horror Picture Show-val.
A film őrült, púpos szolgálóját, Riff Raff-et alakító Richard O’Brien egy Webber-darabba jelentkezett, de visszautasították, ezért visszavágásként megírta és színpadra vitte a Rocky Horror Picture Showt, de a történet a filmvásznon tudott igazán kiteljesedni, és lett az amerikaiak kultuszfilmje és világsiker is egyben.
Szégyenemre és nagy sajnálatomra a filmet csak nemrégiben volt alkalmam megnézni, bár már hallottam hírét, de akkoriban még nem állt módomban percek alatt letölteni egy filmet, a Tv-ben pedig nem adták. Hála a szintén amerikai Glee c. sorozatnak, a film újra felkeltette az érdeklődésemet, a sorozat ugyanis igazi klasszikusokat dolgoz fel.
Amikor a film első sokkja és végignevetése után a szüleimnek újságoltam, hogy mennyire tetszett a RHPS, a második sokk akkor ért, amikor megtudtam, hogy ők sem ismerték ezt a remekművet. Hogy lehet az, hogy a rock and roll, a limbó, a pörgős szoknyák és a dongó napszemüvegek korában fiatal szüleim kimaradtak ebből a meghatározó élményből? A választ persze ismerem: A cenzúra hatalma. Akkoriban főleg, de még most sem igazán adja a Tv, az MTV is csak nemrég, ráadásul éjnek évadján merte közvetíteni a forradalmat indító filmet.
Aki viszont érti a viccet, az tudja, hogy a képsorokon nem megbotránkozni és fejet csóválni kell, csak jókat nevetni és őrültködni, hiszen a film is erről szól: Ha mélyenszántó gondolatokat és lelkületi hátteret nem fedezünk fel a filmben, akkor az azért van, mert a rendező paródiának szánta a darabot, a klasszikusok kifigurázására, mint a Dracula vagy a King Kong. A film a régi és az új elemeket vegyíti: a klasszikus filmekre jellemző kliséket a sci-fi futurisztikus és szürreális elemeivel. Akinek nem jelentenek újdonságot az előbb említett kultuszfilmnek számító művek és az amerikai jól bevált klisék, azok a horror és sci-fi paródia elejétől a végéig érezni fogják a fanyar humort, a klasszikusok elferdítését, a korabeli horrorfilmek alakjainak és sci-fi legendák kifigurázását, miközben a meghökkentő, de szerethető szereplők és a fülbemászó, stepcipőket izzító dallamok olyan furcsává, érthetetlenné, mégis imádnivalóvá teszik az egész filmet.
Aki a történetért olvas el egy filmajánlót, azt ki kell ábrándítsam, itt ugyanis nem a történet a lényeges, maximum az alapszituáció: a konzervatív eszméket megtestesítő visszafogott házaspár, Brad (Barry Bostwick) és Janet (Susan Sarandon) éjszakai kiruccanása során lerobban a kocsijával, így kénytelek egy közeli sötétségbe és sejtelmességbe burkolózó kastély lakóitól segítségét kérni. Innentől kezdve elszabadul a csábítóan ijesztő vagy ijesztően csábító pokol, a szórakoztató értelmetlenség és a szexuális túlfűtöttség, amit az olyan slágerek tesznek felejthetetlenné, mint a Time Warp, a Sweet Transvestite vagy a Touch-a, Touch-a, Touch Me. Ezek a rockballadák mindenképp említést és játszottságot érdemelnének, ugyanis ezek nélkül korántsem lenne akkora siker és forradalmasító élmény a RHPS. De miben nyilvánult meg ez a forradalmasítás?
A 70-es évek végén, és azóta is újdonságnak számító interaktív moziélmény, ami újraértelmezte a mozizás fogalmát. Azelőtt - és sajnos utána is- csak popcornnal és kólával ültünk a kezünkben vagy észrevétlenül próbáltuk átölelni és lejjebb ereszkedni párunk oldalán, nem így a RHPS esetében. Főleg Amerikában terjedt el az a szokás, hogy a nézők is kivették a részüket az előadásból, reagáltak a vásznon látottakra, előzetes tudásuk alapján bekiabáltak, mit tegyenek a szereplők, akik aztán meg is tették azt, és utánozták a jeleneteket. Miután lerobbant a kocsi, a nézők bíztatják Bradet, hogy rúgjon a kocsiba, amit készségesen meg is tesz, a szomorú jeleneteknél pedig mindenki öngyújtót lóbál a kezében. Eközben pedig a zenés betétek alatt, amik a film lelkét adják, a közönség önfeledten énekel és táncol, ezáltal ők is az előadás részeseiként, a filmben, a transzvesztita házigazda (Tim Currey) és a furcsa, néhol ijesztő külsejű földönkívüliek körében érezhetik magukat.
Később rájöttem, lehet, hogy szerencsésebb volt már felnőttebb fejjel megnézni a RHPS-t, nem azért, mert az értelmetlenséget tükröző és szexualitást sem mellőző jelenetek nyolc héten túl gyógyuló lelki törést okoztak volna, hanem a film lényegi volta miatt: a sablonok, a musicalek, a Webber-művek, a horror és sci-fi filmek paródiája miatt, amiket gyerek fejjel még nem tudtam volna értelmezni és értékelni. Ma már az első öt perc után éreztem az iróniát és azt a szabadlelkű örömöt, amit a film sugall, és ami Richard O’Brien eredeti célja is volt.
Azért a mi görnyedt hátú, ijesztő, de szerethető ősz szolgálónk biztos nem hitte volna, hogy egy ilyen méretű és visszhangú mozgalmat indít el paródiájával, ami forradalmasítja a moziba járás élményét, és amit ki is érdemelt a felejthetetlen, furcsán és értelmetlenül imádnivaló alkotásával.
A musical Time Warp c. nagysikerű slágerét Richard O'Briennel az alábbi videóban láthatod!
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
