A Facebook-őrület titka, avagy presztízsnek számít a Facebookprofil?
Ki ne hallott volna a mára 500 millió felhasználót számláló hálózatról, ami egy egyetemi közösségi oldalból pár év alatt világméretű mozgalommá nőtte ki magát? A Facebook-őrület megállíthatatlan, de mi lehet az elképesztő népszerűségének titka?
Nem egy tanulmány vagy kutató tette fel már ezt a kérdést, ami persze az internet elterjedésével bekövetkező társadalmi változásokkal is összefügg, mégsem tudja senki megmondani, miért és hogyan lett ilyen rövid idő alatt ennyire sikeres a Facebook. A közösségi oldalak sikerének titka egyértelmű, mindenki szeretné megmutatni magát, nyomot hagyni valamilyen formában, vagy csak megtalálni rég elveszett ismerőseit, de legfőképp valaminek a részese lenni.
Manapság egyre gyakrabban halljuk azt a közhellyé rongyolódott mondást, hogy aki lemarad, az kimarad. És persze senki nem akar kimaradni, így még a legelszántabb Facebook-ellenesek táborát erősítők többsége is büszkélkedhet a pár perc alatt elkészíthető saját Facebook profiljával. Az már más kérdés, hogy csak hébe-hóba kattint az oldalra, vagy rendszeresen használja, értsd: napi minimum 10-szer ellenőrzi, mi történt a szintén Facebook-őrült ismerőseivel, akik percenként rögzítik életük minden apró lépését, vagy hányan lájkolták a semmitmondó bejegyzéseiket, esetleg jött-e egy újabb idegesítő meghívó valami érdektelen alkalmazásba vagy játékba.
Az előző pár sor alapján elég negatívan festettem le ezt a világmozgalommá terebélyesedő Facebook-lázt, pedig én is napi szinten használom az oldalt. Sőt, ha van egy percem, már a Facebookon is találom magam, és ismerőseim videóin, képein, kommentjein keresztül közzétett magánéletében vájkálok. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, rajtam kívül 500 millió ember teszi ezt meg naponta (az aktív felhasználók száma ennél azért kevesebb, de a napi bejelentkezések száma az 570 milliót súrolja, ami azért elismerésre méltó szám), akik unalmukban röhögnek egy jót egy másnapos ismerős „off rotty” bejegyzésén, kárörvendnek egy nem kedvelt, de azért Facebook-barát magánéleti válságán, amit persze a szakítás után azonnal, vagy még előtte közkinccsé kell tenni, vagy csak lájkolják egy kedves ismerős állapotát, minél lényegtelenebb, annál jobb.
Mindezek ellenére nagyon hasznosnak tartom ezt a fénysebességgel terjedő Facebook-hálózatot, ami naponta százezer új felhasználóval büszkélkedhet, bár sokáig nem adtam be a derekam, és sokak unszolása, vagy inkább lenézése ellenére sem csatlakoztam a közösségi oldal életébe. Lehet, hogy lustaságból, vagy „így is jól meg vagyok az iwiw-vel, minek bonyolítsam” alapon, bárhogy is, de csak pár hónapja vettem rá magam a regisztrációra, és azóta szinte levakarhatatlan vagyok az oldalról. Nagy nehezen belevetettem magam az ismerőseim keresésébe, és megdöbbenten konstatáltam, hogy a fiatalabb korosztályból az egyik kezemen meg tudom számolni, hány ismerősömet nem ragadta még magával a Facebook-láz. Az oldal körüli felfedező túrámon minden tetszett: a modern, olyan facebookos (értsd: menő) hatást keltő külső, a bugyuta alkalmazások, amik többek között megmondták, milyen lesz a napom, megtámad-e az éjszaka egy vámpír, vagy milyen képtelenséget kell csinálnom, ha x ember lájkolja a bejegyzésemet.
Az oldal legnagyobb előnyét a gyorsaságán, a könnyen kezelhetőségén túl az aktivitásában láttam: Amellett, hogy szinte percenként jött egy értesítés, és mindig történik valami, amiből magától értetődően adódik, hogy percenként ránézek az üzenőfalra (nehogy lemaradjak valamiről), nagyon sok ismerősömet megtaláltam az oldalon, és a legtöbbet chat-en keresztül bármikor el is tudom érni. Számomra ez egy jelentős újításnak számított a többi közösségi oldalhoz képest, hiszen a Facebook ezen funkciójával már az azonnali üzenetküldő programokat is kezdi kiszorítani a mindennapi használatból, egyre többen az msn vagy a skype helyett a Facebookon tartják a kapcsolatot barátaikkal.
Az előbb felsorolt, és magyarázatként felhozható érvek ellenére azért érdekelt volna, mi egyéb oka lehet még a világ legnagyobb közösségi hálózatává fejlődő Facebook népszerűségének, ezért a kérdéseimre választ remélve néztem meg a csak „Facebook filmként” emlegetett David Fincher alkotást, a Social Network – A közösségi hálót. A filmet a témából és a költséges reklámkampányából adódóan nagy érdeklődéssel fogadta a közönség, főleg akik napi szinten igénybe veszik az oldal szolgáltatásait. Egy olyan sötét titok leleplezésének reményében ültek be százával a mozikba, ami egyetemesen megváltoztatja majd a Facebookról való gondolkodásunkat. A válaszok helyett azonban csak az addig sem titkos fejlesztésének történetét, és a jogdíjakkal kapcsolatos vitáit mutatja be a film, így a nagy tömegeket vonzó „you dont get to 500 million frieds without making a few enemies” (magyarul: nem lehet 500 millió barátod anélkül, hogy néhány ellenséget ne szereznél) alcímet csak reklámfogásnak és üres szavaknak éreztem, anélkül, hogy mást is megtudtunk volna azon túl, amivel egy tudatos felhasználó amúgy is tisztában van.
A rendező talán nem mert a rohamosan növekedő számú felhasználóval büszkélkedő közösségi oldalról elhamarkodott, tényfeltáró következtetéseket levonni a Facebook-függő potenciális moziba járókra való tekintettel, mindenesetre a film után sem lettem okosabb, hogy vajon az aktuális trend megszállott követése elegendő-e ahhoz, hogy egy Facebook-társadalom legyen születőben. A válasz feltehetőleg igen, ahogy az is valószínű, hogy előbb-utóbb a ma presztízst jelentő Facebook profil eszményének csillaga is leáldozik majd, ahogy eddig minden trend idővel kiment a divatból, amíg viszont át nem veszi a hatalmat a következő világmegváltó közösségi oldal, addig is függőkhöz méltó örömmel nyugodtan élvezzük ki a chat, a Farmville, a mobil alkalmazás és a különálló Facebook-életünk, -barátaink nyújtotta előnyöket.
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
