Látogatás Kambodzsában
Nem mosolyognak
Angkor Wat fél órára van, a hotel biztosít tuk-tukot, 15 dollár egy napra. Elvisz minket, kitesz, vár, amíg nézelődünk, átvisz másik helyre, vár, hazavisz. Órákig bóklászunk a romok közt és néha megszokásból rámosolygok az emberekre. Nem értik. Meg is jegyzem a páromnak, furcsa, itt nem mosolyognak az emberek. Nem baj, én csak mosolyogjak – mondja.
Meleg van, ömlik rólunk a víz, de hosszúgatyában és pólóban kell lenni. Idő előtt feladjuk, a harmadik állomás előtt megkérjük a sofőrt, hogy most már inkább vigyen haza. A hotelben medencézünk, hülyéskedünk, vacsizunk, mielőtt újra bevennénk a market centert, majd 100 000 riellel a zsebünkben nekiindulunk az éjszakának. Útközben két monk siet felénk, megáldanak, összepuszilgatnak, a kezünkre karkötőt aggatnak, majd pénzt kérnek. Próbáljuk rájuk sózni az aprót, de igazság szerint még mindig nem tudjuk biztosan, hogy megy ez a riel-árfolyam. Mutogatnak a 20 000-esre, azt nem adjuk, próbáljuk visszaadni a karkötőket, nem fogadják el. Patthelyzet, nem túl szimpatikus. Szeretünk adni, de ez mégis erőszak, valamennyit kapnak, majd továbbállunk az éjszaka sűrűjébe.
Halpedikűr
Nem mehetünk haza szuvenír nélkül, de a karkötő végülis az. Vegyünk valamit, csábítanak az árusok kitűnő angolsággal, majd hirtelen elhatározásból kipróbálnám a halpedikűrt (amikor a halak leeszik a lábról az elhalt bőrt). Még sör is jár hozzá, a hülyének is megéri! Kedvesem az utolsó pillanatban rájön, hogy a medúzacsípéses lábát mégse dugja a halak közé, én pedig rájövök, hogy nyuszi vagyok és percekig tartom az akvárium felett a lábam. Nem merem, nem merem, najó, jézusom, ezek csikiznek, jönnek, eszik a lábam, kikapom a lábam, mégse akarom, menjünk innen azonnal! Hazáig nevet rajtam, meg én is magamon, de engem ne egyenek meg a halak!
Itthon vagyunk
Utolsó éjszaka a pihe-puha ágyban, az utolsó pillanatig a szállodai papucsban járkálunk, annyira kényelmes. Tuk-tuk fél óra, repülő egy óra, busz a másik reptérre fél óra, busz haza három és fél óra. Este tizenegy körül kinézek az ablakon, ez már Hua Hin, elmegyünk az utcánk mellett, a plaza mellett és pattanunk is fel, amit a többi utas még nem ért, de mindjárt megérkezünk, mi már tudjuk.
Elsőként ugrunk le a buszról, thai-ul köszönünk a motoros taxisnak, nem tudja, hol a hotelünk, de elmagyarázzuk. Megalkuszunk az árban (mert itt előre kell, később már mondhat akármit, óra nincs). 100 bath-ért hazavisz, odaadom a hátizsákom, amit felvesz előre. Mögé pattanok, a párom meg mögém, hárman egymásba kapaszkodva megtesszük a hazáig tartó két kilométert és néha nem bírjuk abbahagyni a nevetést, mert ismerős minden, az összes utcasarok. És még ha nem is olyan pihe-puha az ágyunk, mégis boldogan állunk a teraszunkon, mert itthon vagyunk.
Korábbi Visa Runról itt olvashatsz, két hónapja Myanmarban jártunk
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
