Hányan vagyunk a képen?
A napokban meghallgatásra készültem, és sikerült összehoznom a nagy csapatot! :) Szerettem volna a legjobbat kihozni magamból, így felkerestem az énektanáromat és egy korrepetitor barátomat, hogy segítsenek a felkészülésben.
Tudd, mit akarsz!
Az óra, vagyis inkább találkozó nagyon jól sikerült, mindenki végezte a maga dolgát. Próbáltam úgy elénekelni a dalokat, ahogy szerintem a legjobb, a lányok meg persze minden hülyeségbe belekötöttek… Nem igaz! Csak vicceltem! Nagyon sokat segítettek, így végül a meghallgatás is jó volt. Nagyon jól éreztem magam. Úgy gondolom, hogy az, amiért odamentem, az tökéletesen sikerült.
Véleményem szerint az a jó, ha az ember egy megmérettetés előtt tudja, mit akar. Tudja, hogy melyik szerep áll jól neki, mi az ami “pofán csapja” vagyis tökéletesen illik hozzá, mi az, amiért még dolgoznia kell, ill. melyik szerep az, ami egyáltalán nem való neki. Ez azért is fontos, mert így el lehet kerülni egy esetleges lebőgést… Hiszen könnyen előfordulhat, hogy ugyan nem kapod meg azt a szerepet, amire épp pályázol, viszont, ha megragadsz az emberek fejében, esetleg később egy másik előadásba mégis meghívnak. Azonban többször voltam olyan meghallgatáson is, ahol valójában nem tudtam mit akarok, vagy mit keresek ott, csak meg akartam mutatni magam. Ezek sosem jöttek össze. Mivel nem tudtam mit akarok, nem tudtam olyan energiát, vagy ha úgy jobban tetszik olyan gondolatokat közölni, ami miatt bevésődök az emberek fejébe. Lehet, hogy hülyeség, de így gondolom.
A showbizniszről
Úgy is jártam már, hogy ott voltam szívvel lélekkel, fel voltam készülve, tudtam a szöveget (ez alap!), sőt második fordulóra is visszahívtak, éreztem, hogy ez nekem való feladat lenne, de végül nem én kaptam a szerepet. Közvetlenül előttem ugyanis bement egy srác, aki ugyan a kezében fogta a kottát, nem tudta igazán jól a dalt elénekelni, érzésem szerint néhol magas volt neki, és nem készült kis koreográfiával. Hogy is készülhetett volna, hiszen ő akkor volt ott először, a többieket pedig mind visszahívták egy “második rostára”. Nos, mivel pont én következtem utána, egy olyan helyen kellett várakoznom, hogy akarva akaratlanul is mindent hallottam.
Miután elénekelte a kért dalt, a következő beszélgetés zajlott le a színház igazgatója és a fiatalember között:
- El tudod énekelni a nótát?
- Persze, el, csak most nem voltam beénekelve.
- És… tudsz táncolni?
- Persze, tudok.
- Ok, köszönjük.
Ennyi. És övé lett a szerep. Azért, mert ez a fiatalember a tévében szerepelt.
Persze mindenkit meghallgattak, mindenki nyomta a kis Jacksonos koreóját, mert valami oknál fogva azt kérte a színház, de… Ilyen ez a pop szakma - szokták mondani.
Oldalak
Hirdetés
