Apa lettem!
Valami történt
Miután Juliska is kicsit összeszedte magát, átvitték őt a szobájába. Közben megérkezett a családja. Az enyém sajnos nem tudott jönni, mert mindenkit leverte az influenza. De mivel Juliska jól elvolt a családjával, én leléptem telefonálgatni és persze enni valamit. Hívtam édesapámat, édesanyámat, beszéltem pár igazán közeli baráttal. Lementem a büfébe, hogy beszerezzek valami harapnivalót, ami nem volt könnyű. Most épp nem eszem húst, tartom a böjtöt. Nem valami vallási dolog miatt, pusztán egyszerű méregtelenítés, változatosság, kihívás, ilyesmi. De az Uzsoki büféjében (és ez persze nem csak rájuk igaz) nincsenek igazán felkészülve arra, ha valaki nem eszik húst. Csak olyan szendvics van, amiben valamilyen felvágott díszeleg. Egyszer sikerült kifognom egy mozarellásat, de azt is olyan régen, hogy tán igaz sem volt. És amíg azon gondolkodtam, hogy melyik előre csomagolt salátából kérjek, csörög a telefon. Pali az. Juliska öccse.
Szia, itt vagy még a kórházban? Ööö beszéltél Juliskával? Ööö vagy egy doktornővel? … ööö… Fel kéne jönnöd mert egy orvos keres, vagyis, Juliska hív. Szóval jó lenne, ha feljönnél, mert Juliska kéri.
Olyan zavartan beszélt, hogy csak a hülyének nem esett le, hogy szitu van. Valami történt.
Felmegyek, be a Juliska szobájába, ahol rajta kívül még négyen feküdtek. Az ágyban fekszik. Elég sápadt. De mondjuk most szült… A család az ágya körül és mindenkinek olyan gyászos feje van, hogy le kéne fotózni. Mi a helyzet? - kérdeztem. Neked nem mondták? - mondja Juliska. A babával valami baj van. Lehet, hogy át kell szállítani…
Lerakom a kaját és szinte szó nélkül rohanok a csecsemőosztály elé. Nyomom a gombot - idegből. Kisvártatva egy unott hang: Igen, tessék… Sánta László vagyok és… Várjon apuka, mindjárt kimegyünk önhöz. Egy mondatot sem kellett mondanom. A nevemből tudták… Ez alap esetben hízelgő is lehetne, de itt, ebben a helyzetben… Nem jó ómen. Egy perc se telt el, és jött egy hölgy. Assetudom ki volt. Az a kis előtér, ahol a hozzátartozók várakozhatnak, tele emberrel. Gondolom, várták, hogy megszülessen az ő kis unokájuk, unokaöccsük vagy valakinek a valakije. Nos, ők mind tanúi voltak az én kis drámámnak. A hölgy elmondta, hogy mi a tényállás. Amire csak azt bírtam makogni, hogy most ezt mindezt magyarul! Tehát a baba görcsszerű rángásokat produkál alvás közben. Nem tudják mire vélni, ezért hívták a Csernyit, aki majd átszállítja. Az egy orvos? - kérdeztem. Nem, az egy speciálisan képzett babamentő csapat, akik mobil inkubátorban átszállítják a babát egy náluk sokkal felkészültebb helyre. Aztán értettem csak meg, hogy ez a Cerny Alapítvány. A hölgy tovább magyarázta, hogy miért is szükséges az átszállítás. Nem tudják, hogy esetleg ez egy fertőzés eredménye, vagy a szülés közben valami ideget megnyomhattak a koponyacsontok, vagy esetleg elpattant egy ér az agyában… De aggodalomra semmi ok, a legjobb és legfelkészültebb helyre szállítják, a Bókayba. Hosszabb nevén a Semmelweis Egyetem I. Sz. Gyermekgyógyászati Klinika, ami a Bókay utcában van. Tényleg a megfelelő szakemberek kezébe kerül a pici. Nyugodjak meg, mert ott még agyműtétet is tudnak végezni a gyereken.
![](/sites/default/files/images2015/4_lifestyle/Santa_Laszlo_Adam_13.webp ""Jöttek az én drága kisfiammal"")
Pokoli érzés
Nagyon megnyugodtam, el tudod képzelni. Szerettem volna kitépni a falból a villanykapcsolót és ledugni a legközelebbi ember torkán. Pár perc és valóban megérkeztek a gyermekmentők. Asszem négyen vagy öten voltak, és nagyon komótosan sétáltak a folyosón a mobil inkubátort tolva maguk mellett. Én ugyan az összes körmömet lerágtam, és baromira zavart az ő higgadtságuk, de valahol belül kicsit megnyugtató is volt. Hiszen ha valami oltári nagy baj lenne, akkor biztos nem sétafikálnának így. Bementek a csecsemőosztályra. Eltűntek tíz percre. Majd jöttek az inkubátorban az én drága kisfiammal. Pokoli érzés volt. Arra kértek, vezessem őket a feleségemhez, hogy a kicsit még odaadják neki egy kicsit. Volt valami utolsó vacsora fílingje az egésznek. Ne tudd meg! Úgy értem, soha, de soha ne tudd meg, milyen érzés volt! Beértünk a szobába, kivették a gyereket és Juliska kezébe adták. A kis sápadt arca azonnal felvidult és bár izgultunk, hogy mi van a gyerekkel, megnyugtató volt, hogy nem rohantak el vele. Kicsit próbálta megszopiztatni, közben pedig a mentősök elmondták, hogy miért is vannak itt. Lényegében majd’ugyanazt mondták, mint fél órája a doktornő. A fő ok, hogy láttak nála egyfajta görcs-szerű rángatózást. Ennek az okát kell kideríteni, különös tekintettel annak fényében, hogy oxigénhiányos a baba. De az mindenkin látszott, hogy tudja a dolgát, és bíztattak, hogy tényleg a legjobb helyre kerül. Menjek én is a kórházba utánuk.
Visszatették Lacikát a mobil inkubátorba és elvitték. Ketten maradtunk Juliskámmal, leszámítva a másik három anyukát a szobában, akik a csecsemőjükkel bíbelődtek. Meg se tudtunk szólalni. Csak öleltük egymást és zokogtunk… Borzasztó érzés volt.
De nem volt mit tenni. Összeszedtem a cuccaimat és elmentem a gyerek után. Juliskát pedig ott hagytam. Őt nyilván nem engedték ki a szülés után pár órával. A kocsiban felhívtam a szüleimet. Alig bírtam vezetni, annyira sírtam, miközben meséltem nekik. Feltűnően lassan mentem, nehogy valami bajom legyen. Tudtam, hogy még nagy szükség van rám! A gyereknek szüksége van rám! Juliskának szüksége van rám! Most nem lehet bajom, nem lehetek figyelmetlen. És nemcsak a szüleimet, de a barátomat, Zolit is felhívtam. A szülés után, amikor beszéltünk, elültetett egy dolgot a fülemben. Valami olyasmit mondott, hogy az oxigénhiányos babáknak a legjobb a Dévény módszer. Ki akartam kérdezni. Elég részletesen elmondta, hogy mi is ez. Dévény Anna és a róla elnevezett alapítvány. Panni néni kidolgozott egy egyedülálló módszert. Idézet a honlapjukról:
“Olyan kórképben - a szülési sérülések minél korábbi kezelésével- tud teljes gyógyulást felmutatni, amely eddig az egész világon megoldatlan volt. Az eddigi 100 egész életében sérült egyén közül 80 gyógyítható. A gyógyítás feltétele a minél korábbi - lehetőleg már az inkubátorban - megkezdett SMT - kezelés.”
Érdemes utána olvasni bővebben is!
Zoli azonnal küldött pár telefonszámot, én meg közben megérkeztem a kórházba. Kb. fél7 volt. Este. Szinte azonnal tudtam beszélni az ügyeletes orvossal, aki mondta, hogy vért vettek tőle és várják az eredményt. Bementem a kórterembe, ahol feküdt és látom, hogy a kezéből és lábából drótok lógtak. Most is könnybe lábad a szemem. A kezébe infúzió volt vezetve, a lábára pedig csak egy assetudom mi, egy olyan izé, ami rá volt ragasztva. Mintha egy kis lámpa, egy piros lámpácska lett volna a sarkára erősítve, ami képes volt mérni a szívverést és a vércukorszintet. Ez pedig egy monitorhoz volt csatlakoztatva, ami minden szívverése alkalmával pittyent egyet…
Megvan? Pitty… pitty… pitty. Nem akarom eltúlozni a dolgot, de állni egy kiságy fölött, ahol a kb. öt órás kisfiad fekszik, távol az édesanyjától, közben meg pittyeg az a cucc. Te meg ott állsz tehetetlenül. Az ellenségeimnek se!
Oldalak
Hirdetés
