Agymenő blog - Anyám, anyád, anyánk!
Remek ünnepeink vannak, amiket óvodás korunktól már belénk is oltanak, ebből egyik az Anyák napja. Közeledik, viszont én már évek óta kicsit másképp látom ezt az ünnepet.
Ennek nagyon egyszerű oka van: felnőttem. Elméletem, miszerint egy nő nem attól válik anyává, hogy szül egy gyereket… Ennél az ünnepnél sok ember jogosultságát megkérdőjelezik. Itt jön a kötelesség, hiszen elvárják, hogy megemlékezz anyukádról, nagymamádról…stb. És az anyukák is elvárják hol jogosan, hol nem.
Ehhez képest vannak azok az anyák, akik folytonos önkritikával mászkálnak és ki merik mondani, komolyan gondolják: „sokszor hibáztam a nevelésben, de mindig jó szándékok vezéreltek”. Ennél már csak az az érdekesebb és ez a kizárólag őszinte anyák szájából hallott vélemény tetszik, miszerint bevallják: „Nem az első pillanattól leszel anya. Azzá válsz pár hét leforgása alatt. Egy villámgyorsan kialakuló kötődés ez, viszont nem azonnali, de soha többé nem tudod levetkőzni.” Azt hiszem ez a valóság, hiszen az anyák is emberek, nem angyalok, vagy szentek. Ráadásul néha igen zajosak :)
Az én anyukám egy nagyon erős, temperamentumos nő, határozott elképzeléssel és világképpel. Ehhez mérten hajlamos volt tudni minden esetben, hogy mi a jó nekem, sőt, elmondani a véleményét akkor is, ha nem kérdeztem. Ennél már csak az a rosszabb, hogy rendszerint igaza volt… Na, ezt a szitut lehet igazán utálni! :) Rengeteget veszekedtünk és a mai napig nem általunk feleselni egymással, azonban a szeretetében soha nem kételkedtem, amit az ösztöneim is mindig jeleznek: ha megérzem az illatát; megnyugszom. Tudjátok, az anyukák saját illata. Nem parfüm, nem valami kence, hanem az Ő illata.
A kamaszos öntudatommal, a sok hülyeséggel, amit megcsináltam, majdnem sikerült az őrületig kergetni az amúgy elég stabil jó anyám, akit pár centi választhatott el a futóbolonddá válástól. Aztán elmúltak ezek az évek és csak az elmúlt pár Anyák napján gondolkodtam el, hogy miket tettem vele, hányszor tapostam lábbal az egóját, rosszabb napokon a szívét, pusztán öntudatból. Az is igaz, hogy önkritikusan tudjuk, mi nem élhetünk egy fedél alatt, mert megőrjítenénk egymást, de azt is, hogy mennyire fontos a másik. Nem, egyáltalán nem majomszeretetről beszélek, hanem arról, amikor valóban fontos a másik. A beszélgetések, a véleménye, a rosszallása, vagy a haragja, amikor senki nem tud úgy vígasztalni, sem bátnani, mint ő, aki ismer és szeret.
Hányszor volt, hogy lenyúltam egy sminkes kellékét, ő egy felsőmet és kiabálva üldöztük egymást a házban, míg apukám meg nem elégelte és helyosztót nem tartott: „te erre, te arra, senki nem nyúl a másikéhoz és 2 percetek van elkészülni!” Persze mi ilyenkor egy lebukott rossz gyerek tekintetével néztünk rá, egymásra meg jó szúrósan: ”Miattad van ez az egész!” Nincs olyan hatalmas korkülönbség köztünk, ezért sok ilyen alkalom volt. Ma jókat nevetünk ezeken és most is mosolygok, ahogy leírom. :)
Emellett az én anyám mindig megpróbált az életre nevelni, akkor is, ha szíve szerint búra alá dugott volna. Nagy harcok lehettek ezek a lelkében. Néha beszélünk róla, de talán sosem fogom átérezni, maximum megérteni. Nem hisszük el nekik, hogy mennyire féltenek. Elmentünk még sok éve bulizni a szigetre, aztán volt a hírhedt baleset a hídon. Akkor hajnalban nem mondtak mást, minthogy lányok, kocsiban, hol és oszlop, meg sérültek, halottak. Már éppen elaludtam, amikor anyum félve hívott, szabadkozva, hogy ne haragudjak, de nem bírta tovább, mert hallott erről a balesetről és hajnal óta remeg a gyomra, mert aggódott, mi van, ha én vagyok az? Persze szerencsére nem én voltam, de akkor éreztem először, hogy mennyire próbálja tiszteletben tartani, hogy autonóm ember vagyok, de emellett mennyire félt, szíve minden szeretetével… Ezt egyetlen hívással el lehetett oszlatni.
Persze, nálunk voltak nagy kenyértörések és nem kizárt, hogy lesznek is. Nem érthetünk egyet, hiszen mások vagyunk és ennek bizony némi ütközés a következménye. Mégsem hinném, hogy ez rossz egy anya-gyerek kapcsolatban, sőt, talán szükséges is. Én rengeteget fejlődtem általa és ő is egyre inkább elfogadja a véleményem, tanácsaim. Persze egyikünk sem az a túlságosan nyafka típus, így a vélemény néha fáj, amikor megfogalmazzuk és elmondjuk… De legalább őszinte, akkor is, ha nem tetszik. Ki legyen jó értelemben kritikus velünk, ha nem az anyánk? Ha ezt csupa jó szándék vezérli, akkor kutya kötelessége elmondani, hiszen akárhányszor tévedünk, vagy rossz útra lépünk, nála mindig lesz helyünk. Hihetetlen megbocsátás lakik az édesanyák szívében, nem teljesen érthető hogy tudnak ennyi fájdalmon túllépni, amit okozunk neki míg felnövünk?! Rejtély, mint ahogyan az is, hogy félelmetessé válnak, ha a gyermeküket veszély, vagy bármi fenyegeti és gondolkodás nélkül állnak elé, odatartva az arcukat, testüket: csak rajtam keresztül! (Persze, ha a gyerek kavarta a hibát, utána jól megkapja a maga adagját, de akkor is… Más nem bánthatja!) Egy majdnem balesetnél, fékezés közben édesanyám a karját elém tette, ugyan be voltunk kötve, de ez volt az ösztönös reakciója: védte a gyerekét, mintha mindenható lenne… Ilyenkor kicsit azt hiszem, hogy azok is, hiszen elhiszik magukról, hogy képesek mindenre, ha a csemetéjüket (lehet az már felnőtt ember is) veszély fenyegeti.
Az anyák a természet legfurcsább teremtményei… Egyszerre függetlenek tőlünk, nők, akik erősek, szépek, okosak, akik képesek megváltani a világot… Eközben a legsebezhetőbb pontjaik pont Mi vagyunk. Talán az egyetlen pont, amivel minden erejüket el lehet venni, tehát érdemes vigyázni magunkra, márcsak emiatt is! ;)
Nagyon sokat tudnék írni anyákról, anyámról, azonban felesleges… Tudják, érzik, hogy szeretjük őket, de ne felejtsük el néha kimondani is: Szeretlek! Egy szó, de nagyon sokat jelent és a többség fukarul bánik ezzel. Adhatsz kazalnyi virágot, bármit… De ne illemből tedd… Tedd szeretettel, igazival, sugárzóval! Szeresd az anyádat úgy, hogy érezze; akkor is biztos lehet a szeretetedben, ha épp nagy vitákban vagytok.
Adj neki időt az életedből, igazi beszélgetéseket, igazi figyelmet. Nem azt jelenti, hogy állítsd piedesztálra, csak gondold át, hogy mi van benned az irányában és annak megfelelően viselkedj, ha úgy érzed jónak. Ne csak ezen az ünnepen, hanem a mindennapokban is!
Nem hiszem, hogy az ajándékok pótolni tudnák azt, ha tudatjuk velük: „Köszönöm, amit tettél, teszel értem, értékelem és nem felejtem el. Nem leszek mindig úgy jó, ahogy Te szeretnéd, de mindig szeretni foglak, ha máshoz tartozom, akkor sem szakadok el tőled, mert a gyermeked vagyok és maradok életünk végéig, amíg mindkettőnk csillaga ki nem alszik. Viszont addig is, megpróbálom majd a gyermekem hasonlóan jól, teljesen és okosan nevelni, szeretni, ahogyan Te tetted Velem és háttérben maradni, ha eljön az ideje. Köszönöm, hogy megtanítottál élni, szeretni, harcolni, sírni… Elbírni a világ terheit! Egy szóval: Szeretlek Édesanyám!”
Ti is mondjátok el nekik, mennyire fontosak… Emlékezzetek a vicces, vagy épp vitás pillanatitokra! Boldog Anyák napját… Már csak pár nap! Ne tudd le egy puszival… ;)
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
